A pandémia mélységes bugyrai

2021.03.26 17:58

Vírus van. Pusztít. Több szempontból is. Egyik a fertőzés, amely veszélyes, súlyos, halálos. A másik, amit a lelkedben okoz, a harmadik pedig, amit az emberekkel művel.

A fertőzés ellen úgy tudunk védekezni, ha betartjuk a szabályokat. Ez folyik a csapból is már egy éve, de még mindig van, aki nem érti, nem akarja érteni, tagadja a tagadhatatlant mindaddig, amíg saját bőrén nem tapasztalja meg a betegséget vagy éppen egy szeretett családtagjának, barátjának az elvesztését. Ez pedig már nem a magyar virtus, hanem személyes pökhendiség, kivagyiság, az embertársak semmibe vétele. Elembertelenedünk, nap mint nap látom… Elkeserít.

Párbeszéd a buszmegállóban. Kedves hölgy kontra arrogáns fiatalember.

– Kérem, tegye fel a maszkját. Sokan vannak a megállóban – kérte, szinte bocsánatot kérve, amiért meg merte szólítani a huszonéves suhancot.

– Mi közöd hozzá, banya, úgyis megdöglessz!  – jött a válasz, nyomatékosítva egy köpéssel.

Nem akadt, aki helyre tegye az „ifjú titánt”, csak együttérzően nézték a visszahúzódó hölgyet.

Milyen világban élünk? Hová tartunk? Mi lesz így belőlünk, velünk?

Nyomorodik a lelked. És ehhez jön még az „elkeseredettség, félelem, lehangoltság, fásultság, kilátástalanság, bizonytalanság és mélységes fájdalom” (Zilahi Enikő szavai), amivel együtt kell élned, amit kezelned kell, hogy túléld.

– Jól vagyok – mondod, és mosolyogsz, de a mosolyod nem a régi, nem az a felszabadult vidám, csintalan mosoly, hanem az a beletörődő, „ez van” mosoly. Ezek az érzések jó nagy adag stresszel terhelik a szervezetünket és hiába próbálunk úrrá lenni rajta, hiába keressük az egyensúlyt, nincs, nem találjuk. Aztán előbb csak kis gombóc lesz a torkunkban, aztán egy nagyobb a gyomrunkban, aztán megpróbálunk együtt élni vele, s nem vesszük észre, hogy a stressz már sejtszinten terheli a szervezetünket, beleivódik a legapróbb élő organizmusunkba is, hogy ott fejtse ki romboló hatását. Aztán már nem csupán gombócok vannak itt-ott, hanem fájdalom is. S amikor már a fenti érzésekhez fizikai fájdalom is társul, akkor nagy a baj. Ezzel még csak arról beszéltünk, ami bennünk van, de nem esett szó a külvilág okozta gondokról...

Vannak dolgok, amelyekkel nem tudunk, mit kezdeni. Emberek vagyunk, érzünk, örülünk, fájunk, nevetünk, zokogunk… Igen, de helyzet van, s ahhoz, hogy ezt a helyzetet lelkileg is kezelni tudjuk, hogy aztán ne „kössük be többel”, embernek kell maradnunk. Mindig, minden körülményben.

Valahol, valamit nagyon elrontottunk…