A vírus

2020.05.06 14:33

Napok óta az jár a fejemben, hogy végre újra írnom kellene valamit, valami szépet, felemelőt, ám sokáig nem tudtam túllépni azon, ami most vesz körül engem, másokat, mindenkit, így az írás elmaradt. Eddig.

Azzal kezdem, hogy leírom, mi játszódik le a lelkemben, aztán azt is, hogy mit gondolok erről az egészről, hogy tudom kezelni, egyáltalán tudom-e kezelni. Tudom, tudtam... Bár néha azt éreztem, hogy elhagy minden erőm, a gondolataim szétszélednek, s csak egyetlen valami tartja őket össze, az a parányi, sok-sok csáppal rendelkező, pusztító kórokozó, amit koronavírusnak hívnak.

A vírus megjelenését először kicsit szkeptikusan fogadtam. Ez is csak egy vírus, ami jön, tarol és megy, nem lesz rosszabb, mint az eddigiek, mint a többi. Aztán mégis más lett. Olvastam a híreket, néha többet is, mint kellett volna, figyeltem, lestem minden szót, s lassan a tudatomat is megfertőzte. Hol apátiába süllyedtem, hol potyogtak a könnyeim. Olvastam, szörnyűködtem, sajnálkoztam, máskor dühösen csapkodtam. Aztán itthon is megjelent. Betegek, halottak, intézkedések, korlátok... 

Kellettek, tudom. Minket védtek.  

Aztán már nem csak a tudatom, hanem a lelkem is vírusos lett. Álmomban betegen fetrengtem, a láztól félrebeszéltem, s fuldokoltam a köhögéstől… Máskor meg álltam az utca elején és figyeltem, ahogyan szomorú, hosszú menetben, méltóságteljesen vitték a koporsókat, s a hosszú fekete menetnek nem akart vége szakadni. Láttam a lángoló világot, ott álltam tisztító tűz közepén. Mindegyik álom egy horror volt. (Nem véletlen, hogy sohasem nézek horrorfilmet.)  

Nem vagyok félős, nem rettegtem, csak vártam csöndben. Kívül a csönd, belül a fájó, facsarodó lelkem. Nem láttam a gyerekeimet több mint egy hónapig, a beteg édesanyámat két hónapja nem nézhettem meg. Hívtam minden nap, s közben viaskodtam magammal. Egyik felem ment volna, mert látni akartam, segíteni neki, vele lenni... A másik felem a józan észre apellálva tiltotta meg, mert “mi van, ha hazaviszed a vírust, anélkül, hogy tudnál róla, mi van, ha miattad lesz beteg, és mi van, ha miattad hal meg.” Nos, ezekkel a kérdésekkel nem tudtam megbirkózni. Gyötrődtem, veszekedés volt a fejemben: az eszem és a lelkem vívta a maga párbaját... Vívja a mai napig...

A másik oldal sem hagyott nyugton. Mi van a gyerekeimmel? A testvéreimmel? A gyerekeim felnőttek, fiatalok, a maguk életét élik, tudnak magukra vigyázni, de mégis én vagyok az anyjuk, segítenem kell! Hogyan? A telefonok némileg megnyugtattak. Boldogulnak, jól vannak, élik a karanténos, “sehovasemmenős napokat”. Lesz majd jobb is!

A testvéreim is eléggé felnőttek, hogy tudjanak magukról gondoskodni, de mégis minden egyes nap tudni akartam, mi van velük. És ott vannak még azok is, akik ugyan távolabb élnek tőlem, mégis közel állnak a szívemhez. Róluk is tudni akartam.

Aztán itt vagyok én a gondolataial, az érzelmeimmel...

Otthon ülsz, dolgozol, a home office jó találmány, kell hozzá egy jó gép, internetkapcsolat és telefon, s már dolgozhatsz is. Igen, ez így jó, nem tülekedsz az utcán, a villamoson, a metrón, nem kell maszkot hordanod – amit amúgy is utálsz, mert nem kapsz benne levegőt −, nem kell a gumikesztyűt felcibálnod, védve vagy. Na, igen, csak be vagy zárva... Ha végeztél a munkával kilátogathatsz a konyhába, esetleg a porszívóval csaphatsz egy kört a nappaliban, séta gyanánt. Olvashatsz, tévézhetsz, szórakozásból nyomogathatod a billentyűket, videótelefonálhatsz, csetelhetsz vagy egyszerűen csak nézhetsz ki a fejedből.

Kimehetsz az udvarra is, ha van, ahol aztán néhány napi benti lét után rájössz, hogy közben kitavaszodott, s te nem lehettél részese ennek a csodának. Vírus ide, vírus oda a fákat ez nem zavarta, kizöldültek, virágba borultak, csak a te lelkeden ül még valami szürke, nyomasztó rusnyaság...  

Furcsa érzés, hogy tudod, ezek után már semmi nem lesz olyan, mint az előtt volt. Valami újat, valami mást kell megszoknod.

De milyen lesz?

Tudok-e majd alkalmazkodni, tovább lépni? Biztosan, mert ilyen vagyok.

Töretlen optimizmussal nézek előre, ahogyan szoktam. Csak most már azt is tudom, hogy mi lakozik bennem. Bennem van a kétely, a féltés, az aggódás, a szomorúság, a remény, az öröm, a bizakodás, és mindezeket az a mindent átfogó érzés köti egy csokorba, amit úgy hívunk, hogy szeretet.

Azt hiszem, ez a legfontosabb a túléléshez.