15. fejezet

2018.02.16 13:53

Adam egy régi belvárosi ház második emeletén lakott. Bérelte a lakást, mert ugyan már két éve nem élt a családjával, el is váltak, az asszony még nem fizette ki a közös házból. A férfi szerette ezt a lakást, közel volt mindenhez, és ha kiállt az erkélyre, vagy csak megállt az nappali ablakában, belátta ez egész teret. Ott zajlott a város élete. A teret boltok, üzletek, éttermek és cukrászdák ölelték körül. Középen hatalmas sétány, szép nagyra nőtt fákkal, bokrokkal, virágágyásokkal, és sok-sok paddal. A tér egyik végében a főutca zajos része kezdődött, a másik végén egy templom állt, előtte szintén jókora tágas térrel. Két oldalt szökőkutakat építettek, nyáron szinte hűsítették a felforrósodott betont. Mert hiába a sok fa, a szép virágok, a kőrengeteg akkor is magába szívta a meleget, s nyári estéken csak úgy ontotta az emberekre. Olyankor az egész tér egy hatalmas katlanra emlékeztetett. Adam látta a locsoló kocsikat is. Minden este megbámulta őket, amióta ez a forróság rátelepedett a városra. Élvezte a látványt, ahogyan a hideg víz a forró burkolatra fröccsent, s a felszálló pára egy pillantra sejtelmes ködbe borította a teret…

Azt tervezte, ha végre a volt felesége eladja a házat, akkor megveszi ezt a lakást. Kicsit alakít rajta, átrendezi, s élete végéig lakhat benne. Kényelmes, tágas, végül is három szoba nappalis, polgári lakás volt. Bartlett igazán csak két szobát használt, a nappalit és a hálót, egyet a lányainak tartott fenn, ha nagy ritkán meglátogatták. Mindenre lett volna pénze, ha az asszony végre lép, még a felújítás után készpénze is maradt volna. Most nincs valami sok, s többnyire azt is italra költi. „Miért is iszom?” – jutott eszébe megint a kérdés, amit már ezerszer feltett magának. A választ azonban most sem tudta, azaz inkább magának sem akarta bevallani. Oly sokszor felvillant az agyában a „tehetetlenség” szó, és nem tudott tőle szabadulni. „Valóban tehetetlen lennék?” – ez is gyakori kérdés volt saját maga számára. Válasz persze, erre sem érkezett, Bartlettnek nem volt türelme kivárni a válaszokat. Pedig ideje lett volna a konkrét okokat kibogozni, magába néznu és egyszer meghallgatni azt is, ami odabentről egyfolytában kiabált – azt a bizonyos belső hangot. Illett volna tudnia negyvennégy éves korára mit, és miért csinál úgy, ahogyan csinálja. Ha még nincsenek válaszok, akkor nagyon nagy a baj, és Adam Bartlett nagyon nagy bajban volt.

 

Lillynek határozott elképzelése volt arról, milyen házat is szeretne. Egy biztos, L alakút. Délben, amikor megérkezett, egyenesen Barbara szobájába ment.

– Na, hogy ment? – fogadta Barbara.

– Azt hiszem, jól. Azt mondták, hogy fél év alatt el is tudják adni. Egyébként tünemény két fickó, és értenek is ahhoz, amit csinálnak. Ikrek? – Lilly annak hitte őket, mert olyanok voltak, mint két tojás.

– Dehogy! – nevetett Barbara. – Egyébként mindenki azt hiszi, hogy azok, de Pál az idősebb két évvel, Péter a fiatalabb, de ő magasabb egy kicsit. Pár éve települtek át Magyarországról és valóban nagyon értik a szakmát. Az ingatlan forgalmazás senkinek nem megy olyan jól a városban, mint nekik.

– Honnan tudsz te róluk ennyit? – érdeklődött, sejtett valamit. – Csak nem?

– De! – Barbara csaknem elpirult. – Pállal élek egy ideje.

– És ez titok? – nézett rá csodálkozva Lilly.

– Nem titok, csak még jött ki rá a lépés, hogy elmondjam. Pál még nős hivatalosan, és nem akarok semmi kavart, míg a válás le nem zajlik – magyarázta Barbara. – Az asszony nem akar egyezkedni, úgyhogy csúnya válás lesz. A gyerek velünk van, nem akar az anyjával élni. 

– Mekkora a gyerek? – szaladt ki Lilly száján a kérdés.

– Tizenöt éves kamaszlány, tele problémákkal. Nagyon sok időt töltök vele. Délután is vele van programom, mert egyelőre még csak azt tudja, hogyan kell a sminket föltenni. Egyébként fogalma sincs a világról… No, de ez az én gondom, meg a Pálé – sóhajtott Barbara. – Beszéljünk inkább a te gondodról. Szóval, milyen elképzelésed van?

– Csak egy L-alakú házat akarok, szép, csendes környezetben, kényelmeset, de nem túl nagyot, és ne legyen messze Lara és Paul házától – sorolta Lilly egy szuszra.

– Egyéb kívánság? – mosolygott Barbara. – Mondtad a fiúknak?

– Igen, mondtam, azt mondták valami pontosabbat is adjak meg, én pedig azt mondtam, akkor még gondolkozom egy kicsit. Erre ők: nézelődjek!

 

– Na, ebben tudok neked segíteni! – azzal Barbara egy tucat lakásokkal foglalkozó építészeti magazint húzott maga elé. – Ezeket vidd el, böngészd át őket alaposan, találd ki, mit is szeretnél! És közben nézegesd az ingatlanforgalmazó internetes oldalakat! Rengeteg házat, lakást találsz majd ott, képekkel, leírásokkal, némelyiket berendezéssel együtt kínálják eladásra.

– Lakások nem érdekelnek. Kertes házat akarok – jelentette ki Lilly.

– Miért zárod ki teljesen a lehetőséget?

– Még sosem laktam lakásban, én az olyan bezártnak tartom. Nincs meg a szabadság érzése. Nekem arra szükségem van – Lillynek nem jutott eszébe más érv, de ezeket is elegendőnek tartotta.

– Gondolkozz, ne vess el egyetlen lehetőséget sem. Sok előnye van egy belvárosi lakásnak. A kert fontos, de neked most nem magányra van szükséged, egy kertes házban pedig nagyon egyedül leszel – Barbara csak a lehetőséget vázolta, Lilly elgondolkodott rajta.

– Jó, ezt még végig gondolom – állt fel.

– Tedd azt, aztán gyere és megbeszéljük, hol kezdjük – Barbarát felvillanyozta, hogy segíthet Lillynek.

Az asszony átment Steve-hez. Elmondta, mit intézett az ingatlanos fivérekkel. Beszámolt a Barbarával folytatott beszélgetésről is. Együtt mentek ebédelni.

– Barbara Pál Vaskovichcsal él. Tudtad? – kérdezte Steve, amint kiléptek a szerkesztőségből.

– Mostanáig nem, most mondta el Barbara. De te honnan tudod? – kérdezte Lilly meglepetten.

– Ugyan, kedvesem, kicsi ez a város. Azért mert Barbara nem beszél róla, nem titok. Sőt Pál azt sem titkolja, hogy Barbara a gondjaiba vette a tizenötéves, meglehetősen problémás lányát is.

– Tudom, Barb említette, de csak éppen említés szintjén.

– Azt is tudom, hogy a nagylány jobban szereti Barbarát, mint a saját anyját. Sokat vannak együtt – tette hozzá Steve. – Nézd csak, ott van Bartlett! – mutatott a férfi a szökőkút melletti padra. A férfi azóta ült ott, amióta Lilly látta a téren. Ölében a laptopjával valamit nagyon írt. Steve köszönni akart neki, de Bartlett olyan elmélyülten dolgozott, hogy fel sem emelte a fejét.

– Nézz rá! Jóképű, negyven plusszos férfi, kiváló képességekkel, és itt ül egy padon, azért, hogy meglegyen a mindennapi italra valója – Steve rosszallóan rázta meg a fejét. – Nem értem!

– Nem is kell értened. Ez az ő élete, úgy teszi tönkre, ahogyan akarja.

– Csak annyira kár érte! – sajnálkozott Steve.

 

A nyár azzal telt, hogy Lilly a házakat, lakásokat nézegette. Unta már, de nem talált kedvére valót. Egy-egy háznéző körút után hulla fáradtan esett be az ajtón. Lara és Barbara azonban kevés időt hagytak neki a pihenésre. Aztán, amikor a Vaskovich fivérek szóltak neki augusztus végén, hogy komoly érdeklődő van a házra, akkor kissé kétségbe esett, mert ő viszont sehol sem tartott. Egy olasz férfit érdekelte a ház nagyon, aki a családjával együtt akart áttelepedni a városba. Itt kapott munkát, s hozta az egész familiát. Lilly a fivérektől tudta meg, hogy a férfi és a felesége azonnal beleszerettek a házba. Nem alkudoztak, kifizették a kért összeget. Lillynak december végéig kellett kiköltözni a házból. Bútorainak jelentős részét a házban hagyta. Teljesen új életet akart kezdeni, új helyen, új környezetben.

A szerződést szeptemberben kötötték meg. Így Lillynek alig maradt három és fél hónapja, hogy a lakás vagy házkérdést megoldja. A szerződéssel a kezében Lilly a nappaliban üldögélt. Ha jól meggondolja, igazán nincs is határozott elképzelése. Sok házat megnézett, mindegyiknek talált valami baját, valamit, ami nem tetszett. Barbara és Lara egy-két lakást is megmutattak, de ott meg nem is érezte jól magát. Nem érezte azt, hogy az övé lehetne, hogy ez neki kell. Hát akkor most viszont dönteni kell: ház vagy lakás? Igazán kell neki a kert? Igen, ez volt az egyetlen biztos pont. Szerette a kora reggeleket, amikor a kávéval a kezében kiülhetett a teraszra, hallgatta a reggeli csendet, a csivitelő madarakat. Igen, csak egyedül fog élni, Lara már nem lesz ott. És mi lesz télen, amikor fogcsikorgató hideg van, hó és jég? Havat kell takarítani, tüzelni a kandallóban, fát hordani. Ezek nélkül ugyanis el sem tudta képzelni a kertes házat. Megannyi modern fűtési lehetőség közül is a kandallót szerette a legjobban, annak volt hangulata. Más volt a melege, mint a gázfűtésnek, és olyan jó volt hallani, ahogyan pattog a tűz, látni, amint lángra kap a fa. Aztán végig gondolta, miért is lenne jó egy lakás a belvárosban. Gyalog eljutna mindenhová. A munkahelye sem lenne messze. Jószerivel csak akkor kellene kocsiba ülnie, ha a bátyjához vagy a szüleihez megy. Martin már régen mondta neki a belvárosi lakást. Ő is egy véleményen volt Barbarával. Szerintük Lillynek jobb lenne egy lakás. Biztosan találnának valamit a szerkesztőség közelében. Gyönyörű, csaknem kétszáz éves házak övezik a főteret, alattuk üzletek, éttermek sokasága. Nyáron nagyon nyüzsög, télen nagyon csöndes. Lilly jól tudta, hogy ezek a házak valamikor nagypolgári lakásokat foglaltak magukba, némelyik akár kétszáz négyzetméter is volt. Ám vajon hogyan alakították át őket az utóbbi évtizedekben. Sokról tudta, hogy sehogyan sem, mert műemlék a többsége, kívülről csak tatarozták őket, belülről lehetett modernizálni, de semmi több. Ha valaki ablakot akart cserélni, azt is csak úgy tehette meg, hogy az eredetivel pontosan azonosat tetetett vissza, ugyanabban a színben. Elképzelte a hatalmas kétszárnyú ajtókat, amelyek a szobákat kötik össze, a tágas tereket, a magas mennyezeteket. Némelyik lakásnak akkora erkélye volt, hogy akár virágos kertet is lehetett építeni benne. Még gondolkodik. Ideje ugyan nem sok van, de még megnéz néhány házat.

– Anya, annyit megnéztünk már, egyik sem tetszik? – kérdezte Lara egyik nap reggeli közben. – Egyáltalán, el akarsz költözni?

– Már bennem is felvetődött a gondolat, hogy azért vagyok ilyen határozatlan, mert nem akarok elmenni. Tény, nagyon nehéz, de az is tény, hogy eladtam a házat. Már nem az enyém, nem a mienk. Van egy-kettő, ami tetszik, de még mindig azon vacillálok, hogy ház vagy lakás – Lilly letett a teásbögrét, hogy újabb adagot töltsön.

– Akarsz kertészkedni, anya? – Lara tudta, hogy az anyja szereti a virágokat, de egy csepp ideje sincs velük foglalkozni. Ha nem járna hetente egyszer az öreg Mike, akkor bizony a gaz lepné el az egész kertet.

– Nem igazán, időm nincs rá, de talán az öreg Mike… – játszott el a gondolattal Lilly.

– Nagyon öreg már, az olasznak nem is vállalta el a kertet, te is tudod – emlékeztette Lara.

– Igaz.

– Nézd meg a lakásokat, anya. Biztosan találsz olyat, amiben jól érzed majd magad. A régi polgári házakat úgyis szereted – próbálta Lara rábeszélni az anyját egy lakás megvételére.

– És, ha ki akarok menni, kávézni?

– Van terasz, erkély, kimehetsz. Némelyiknek jókora erkélye van, hogy egész pikniket rendezhetsz rajta! Keress egy olyat!

– Az nem olyan! – méltatlankodott Lilly.

­– Ez igaz. És mi van azzal a házzal, ami kétsaroknyira van a mienktől? – Lara arra gondolt, amit együtt néztek meg.

– Nekem az túl nagy, akkor mindegy lett volna, ha itt maradok. Minek nekem négy szoba? Egyébként szívesen építkeznék, de arra már nincs időm. Most ezt gyorsan kell megoldani. Találnom kell valamit, ahol egyelőre tavaszig el leszek, aztán majd tavasszal meglátom. Ma délután megnézünk egy olyan nagypolgárit Barbarával. A napokban lett csupán eladó, abban a háztömbben van, ahol a szerkesztőség, csak a tér felőli oldalon. Második emeleti lakás. Barbara nagyon sokat vár tőle, nagyon titokzatos volt, amikor szóba került.

– Garázs van hozzá?

– Ugyanaz a teremgarázs, ahol mi is parkolunk, amikor dolgozni megyünk. Tudod, a legtöbb belvárosi ház alatt kialakították ezt az elmúlt években, mert a felszínen már nem tudták hová tenni az autókat. Nem volt elég parkoló. A legtöbb ház alatt viszont ott volt a masszív, kihasználatlan pincerendszer.

– Az nem is lenne olyan rossz. Gondold csak el! Autóba sem kellene ülnöd, hogy dolgozni menj. Nem kell korán kelned. Te jó ég! – csapott a homlokára Lara nevetve. – Hogy ez nekem miért nem jutott korábban eszembe.

– Nem biztos, hogy Paul is olyan jó ötletnek tartaná – nevetett vele Lilly.

Lara gyorsan elpakolta a rajzos eszközeit, aztán el is köszönt az anyjától. Állásinterjúra ment egy másik céghez, ahol a reklámgrafikák mellett könyv illusztrációkkal is foglalkozhatott volna. Lara minden vágya az volt, hogy könyveket illusztrálhasson. És persze sokkal magasabb lett volna a fizetése is.