16. fejezet

2018.02.19 16:19

Lilly is összeszedte magát. Úgy öltözött, hogy a szerkesztőségi munkán túl Barbara „lakásnéző túrájához” is megfelelően legyen öltözve. Így a szokásos kiskosztüm és tűsarkú cipő helyett nadrágot vette fel és egy lapos sarkú, kényelmes cipőt is keresett a lábára. Ez nem volt egyszerű feladat, mert nem nagyon hordott ilyeneket. Szerette a magas sarkú cipőket, tudott is bennük járni. A téli lábbelijei voltak inkább kisebb sarkúak.

Gyorsan beért a munkahelyére.

– Délután kettőre jönnek a fiúk. Ezt a lakást is ők értékesítik – szólt be hozzá Barbara, ám még mielőtt Lilly válaszolni tudott volna Barb elszáguldott, mint a szélvész.

– Mi van ezzel? – csodálkozott az nő. Steve lépett be a szobájába, látva Lilly kérdő és egyben kissé rosszalló tekintetét válaszolt a ki nem mondott kérdésre.

– A párjának a lánya most telefonált. Egy figyelmetlen autós lesodorta a járda széléről. Nincs semmi baja – intette nyugalomra Lillyt – csak megzúzódott a keze. Már gipszelik, oda rohant Barbara.

– Mindig történik valami… – jegyezte meg Lilly.

Barbara egy óra múlva már ott volt újra.

– Jól van a nagylány? – kérdezte Lilly, amint meglátta.

– Rendben van. Nagyobb volt az ijedtség, mint a baj. Otthon van, pihen, olvasgat. Kicsit hasogat a keze, de nem tört el. Rendbe jön pár nap alatt. No, akkor, lássuk! – szólt határozottan, jelezve, hogy a téma lezárva.

– Terveztél mára valami mást is, vagy csak ez az egy lakás van? – kérdezte Lilly.

– Nem, egyelőre nincs több merénylet ellened. Ez az egy van – Barbara nem mondta ki, amit gondolt. Ő már előző nap megnézte a lakást, s az volt az első gondolata, hogy Lilly nem is fog tovább keresgélni, ez tetszeni fog neki. Sőt, magában úgy fogalmazott, hogy Lilly „beleszeret” abba a lakásba. És persze, Barbarát ritkán csalták meg az érzései, ha lakásról, házról volt szó, különösen akkor, ha még ismerte is a vevőt.

A két nő délután kettő előtt pár perccel lépett ki a szerkesztőség nagykapuján. Lilly meg is jegyezte, hogy nem nyikorog már a kapu. Kénytelen volt elmagyarázni a minapi jelenetet, mert Barbara furcsán nézett rá, hogy mi is a baja a kapuval. Tölgyfa és régi. Számára ettől a megállapítástól teljesen természetessé vált a nyikorgás.

– Szóval, ha ez az ajtó beszélni tudna, Steveről is lenne, mit mondania.

– Steveről tudna mesélni? Az ajtó? – Lilly csak legyintett, Barbara ugyanis nem értette, miről van szó. Miután nagy nehezen rájött, visszafordult az ajtó felé, s nevetve megjegyezte:

– Hallod, ajtó! Azt én is szívesen meghallgatnám! Valami jó kis szaftos pletyka? – nézett újra Lillyre.

– Régi idők szerelemes történetei…

– Imádom őket, annyira eredetiek, még akkor is, ha fele hazugság. Az emberek harminc évvel ezelőtt még pletykálni is jobban tudtak, mint ma. Ha rosszat kellett mondani valakiről, olyan rosszat sikerült kerekíteni, hogy az ember belepusztult, ha jót, akkor a szívét melengette még a szóbeszéd is…

– Ne ragadtasd el magad! Ennyire azért nem öreg Steve sem és a történetei sem – nevetett Lilly.

– Ja, várjál, várjál! – állt meg Barbara. – Azt hiszem, kissé elbeszéltük a bejáratot. Eljöttünk mellette.

Ezen aztán mindketten nevettek.

– Ilyen az, ha két nő nem arra figyel, amire kellene! – szólt utánuk egy kellemes hang. A hang tulajdonosa pedig Vaskovich Pál volt. – Rendben a gyerek? – fordult Barbarához, könnyed csókot lehelve a nő ajkára.

– Ne aggódj! Rendben van. Nagyobb volt az ijedelem, mint a sérülés. Összezúzta a kezét, begipszelték. Pihen. Pár napig nincs iskola.

– Akkor rendben! – nyugodott meg a férfi. – A lakás az első emeleten van – engedte előre a hölgyeket.

Lillynek már akkor leesett az álla, amikor a nagykapun beléptek. Látott már néhány polgári házat belülről, de ez valami egészen más volt. Belső udvaros. Az udvarban park volt. Nem is gondolta, hogy ekkora. A lakásokhoz két lépcsőház vezetett, egymással szemben. Innen Lilly azonnal tudta, hogy a lakások nem kicsik. A lépcső is felért egy palota lépcsőjével, szélesen kanyargott az emeletek között, díszesen kovácsolt korláttal védve a felfelé lépkedőket. 

– Itt ugyan nincs lift, de a harmadik emeletre sem nehéz felmenni – jegyezte meg a hátul ballagó Vaskovich Péter. – Mi ugye, csak az elsőre megyünk – nem volt kövér, Lilly mégis némi pihegést, levegő utáni kapkodást érzett a hangjában.

Az asszony megállt.

– Lenyűgöző, ugye? – fordult meg ugyanúgy Barbara is.

– Nem is gondoltam, hogy ennek a háznak ilyen a belseje – Lillynek egyfolytában tágra nyílt a szeme, nem győzött csodálkozni. Sosem gondolta volna, hogy így néz ki ennek a régi háznak a belseje. Ráadásul még a falak is kitűnő állapotban voltak, sehol nem tarkították az utólagos javítás nyomai. A lépcsőház patyolattiszta volt.

– Megérkeztünk! – állt meg Pál az egyik díszesen faragott, masszív bejárati ajtó előtt. Az ajtó ablakkazettáiban ólomüvegből készült apró virágok díszelegtek. Lilly nagyon szerette az ilyen ajtókat, az ólomüvegből készült tárgyakért pedig valósággal rajongott. Persze, azok közül is jobban szerette a régi, klasszikus formákat, nem pedig az új egy sémára készülő darabokat. A jelenlegi lakásában is akadt néhány szép darab, főként lámpák.

Pál pár percig babrált a kulcsokkal. Aztán szélesre tárta az ajtót. Az ajtó egy jókora előtérbe, hallba nyílott. Bútor sehol sem volt, csak a csupasz falakat, ajtókat és padlót látták. Láthatóan a korábbi tulajdonosnak a bézs volt a kedvence, mert minden szobában ugyanolyan színűek voltak a falak. Lillynek tetszett a fal is, és az is, hogy üres volt a lakás. Ha megszereti, akkor úgyis meglódul a fantáziája, hogy hogyan is rendezze be. Egyelőre csak nézelődött.

– A lakás 120 négyzetméteres, három hálószoba, nappali, hatalmas étkezőkonyha, tágas fürdőszoba, külön illemhely. Egy kicsit ráncba kell szedni, mert több mint egy éve nem lakják – magyarázta Péter Vaskovich. – Nézzen alaposan körbe Lilly, aztán, ha van kérdése, megbeszéljük. Barbara Lillyvel tartott. A hallból nyílott az illemhely, aztán egy folyosón át eljutottak a hálószobákba. A lakás utcai oldalán volt egy hálószoba, a nappali és az étkezőkonyha, amit az előzőt tulajdonos már egybenyitott. A nappaliból egy hatalmas kétszárnyú ajtó vitt ki az erkélyre, amely inkább volt terasz, mintsem erkély, már a méreteit tekintve. Lilly élvezettel lépett ki a napsütésbe. Látta, hogy a falon árnyékoló ernyő van, amelyet egy kis motor enged ki és húz vissza, ha szükség van rá.

– Ezek szerint délután ide süt a nap – vonta le a következtetést, bár maga is tapasztalta. A lába alatt pedig ott nyüzsgött a város. A tér tele volt emberekkel, egyik részük éppen a dolga után rohant, a másik részük viszont szökőkutak mellett üldögélve hűsölt, élvezve a nyári szellő által szétpermezett hűsítő vizet. – Az a másik erkély? Ide tartozik? – fordult Barbarához.

– Nem nézted meg rendesen – mondta szemrehányóan Barbara. – Az ez egyik hálószoba, a másik kettő a belső udvarra néz.

– Valóban nem figyeltem. Magával ragadott a látvány innen. Magas a ház belül. Hány méter lehet? – nézett föl a mennyezetre.

– Három méteres a belmagassága – szólalt meg Pál a háta mögött. Régi a ház, több mint 200 éves. Azok a régi építészek tudtak valamit, amit mi nem – veregette meg a falakat Péter Vaskovich.

– No, azért az újak is tudnak! – emelte fel a hangját Barbara, mintegy jelzéséként, hogy Péter ne beszéljen így a mai építészekről, hiszen a Lilly férje is építész volt. De Lilly nem vette sértésnek, amit Péter mondott, oda sem figyelt, a lakás kötötte le a figyelmét. Először magának sem merte bevallani, de tetszett neki a lakás. Jó a fekvése, jó helyen van, kitűnő állapotban van. Ahogy körülnézett már tudta, hová kerül a kandalló, melyik lesz a dolgozó szoba, és melyiket használja majd hálónak. Gondolatban már konyhabútort csináltatott, átépítette a fürdőszobát és az agyában megszületett a kép arról is, hogy hogyan rendezi be, hová kerülnek azok a bútorok, amelyeket megtart. 

– Mennyit kérnek a lakásért? – tette fel a legfontosabb kérdést.

– A lakás ára 250 ezer euró garázzsal együtt. Tudja, teremgarázs van, fűtött. A közös költség havi 100 euró, ebben benne van a szemét szállítás, a lépcsőház takarítása, a belső kert gondozása. Plusz havi 50 euróért hetente egyszer takarítónő is jön, ha igényli – válaszolt Péter Vaskovich.

– És még legalább százezret rá kell költeni, hogy a belseje is megfeleljen az én igényeimnek – jegyezte meg Lilly. – Köszönöm, hogy megmutatták, jelentkezem, ha úgy döntök, hogy érdekel.

– A világért sem akarom rábeszélni Lilly, de önnek nagyon megfelelő lenne, már csak a munkája miatt is – szólt közbe Pál, aki érezte Lillyn, hogy nem utasítja el teljesen a lehetőséget.

– Megengedik, hogy még egyszer körbejárjam – kicsit megnyomta a „körbejárjam” szót, jelezve, hogy egyedül akar menni. Mindannyian megértették.

Bement a folyosóra, onnan benézett mindkét hálószobába, bement a folyosó végén lévő fürdőszobába, ahol egy pillanatra megállt és megmosolyogta az oroszlántappancsos fürdőkádat. Aztán a konyha, a nappali következett, majd az utcai háló. Járt itt ez előbb is, de nem tűnt fel neki, az, ami most igen. A szoba közepén állt, s olyan furcsa érzése támadt, mintha nem lenne egyedül a szobában. Körbefordult. Nem volt ott senki, a szoba teljesen üres volt, mint a lakás többi része. Mégis Lilly érzett valami meghatározhatatlant, valami delejt. Újra körbeforgott. Furcsa, azt érezte, hogy nincs egyedül, mégsem látott senkit. Sőt, ha jobban belegondolt, nem is egy valakit érzett csupán. Többen is vannak! – jutott eszébe. Nem félt, nem érezte rosszul magát, bizsergést érzett a gyomrában, aztán egyszerre csak mosolyogni támadt kedve. A boldogság érzése kerítette hatalmába. – Te jó ég! Tisztára megbuggyantam! Ha valaki most látna, hogy itt állok egy tök üres szoba közepén széles vigyorral az arcomon, bizonyára komplett idiótának tartana – kilépett a hálószoba erkélyére. A delejes érzés ott is megvolt. Aztán visszament a nappaliban, ott sem szűnt meg. A konyhában is megmaradt. – Jó érzés! Tündérek! – maga sem tudta, miért éppen az a szó jutott eszébe, de ahogyan megjelent a gondolatában, már nem is tartotta akkora képtelenségnek. Aprócska mosollyal az arcán visszament a többiekhez. Ők csak a mosolyt látták, azt, hogy Lilly mit érez, nem, de az arcáról azt lehetett leolvasni, hogy tetszik neki a lakás.

– Na, mit szólsz? – Barbara addig nem mert kérdezni, amíg a két Vaskovich is ott volt. Ám már majd belehalt a kíváncsiságba.

– Tetszik, bolond lennék, ha nem ezt mondanám. Tudod, a kert, a napfény, a teraszon való üldögélés, a természettel való közvetlen kapcsolat még mindig nem ment ki a fejemből. Sok előnye van a lakásnak, ezt nem vitatom, de amit felsoroltam, az egyik sincs meg. Ez viszont nagy hátrány. Beszélek Larával is, előnye még a lakásnak, hogy nincs messze attól a háztól, amit Paul kinézett – ahogyan Lilly beszélt, Barbara érezte a dilemmát a hangjában.