20. fejezet

2018.03.09 14:15

– Anya! – érintette meg gyengéden Lara édesanyja vállát. – Gyere, haza kell mennünk! – Lara óvatosan megfordította az anyját. Az asszony hagyta magát. – Órák óta itt vagy. Menjünk!

Lilly elindult Larával, aztán meglátta pár méterre a tisztelettudóan hátrább húzódó Pault. Mivel Lilly nem ment haza, nem vette fel a telefont. Lara tudta, hol kell keresni…

– Köszönöm – Larának adta a kocsija kulcsát, tudta, most úgysem hagynák, hogy vezessen.

Rég nem volt ilyen állapotban. Vajon mi indította el? A ház? Burt nevének említése? Vagy egyszerűen csak azok az érzések, amelyek kavarogtak benne már napok óta. A dilemma a kertes ház és a lakás között, a lakásban érzett bizsergető, delejesen érzés, amely hol félelmet, hol örömöt, hol féktelen kíváncsiságot ébresztett benne. Bármelyik lehetett, hiszen Lilly még nem volt stabil érzelmileg.

 

Adam Bartlett azon a délutánon is téren üldögélt, ölében a laptopjával. A lányait várta, akik szokásukhoz híven késtek, már vagy félórát. Adam egy ideig csak mosolygott a dolgon: „nők”. Ám a félóra késés neki is sok volt. Utált várni. Főleg úgy, hogy ma még egy kortyot sem ivott. A lányok miatt. Azt akarta, hogy józannak lássák, és ne fél méterrel előtte vagy utána baktassanak, hanem mellette. Ma délutánra múzeumi látogatást tervezett. Új tárlat nyílt a helyi múzeumban a reneszánsz legjellemzőbb alkotásaiból. Csak remélni merte, hogy a program a lányok számára is érdekes lehet. Észre sem vette, hogy közben megint eltelt egy félóra, s a lányok még sehol. Amikor rájött, hogy már egy órája várakozik, előkapta a mobiltelefonját és felhívta a volt feleségét.

– Hol vannak a lányok? – dörrent a telefonba köszönés helyett. – Egy órája várok rájuk!

– Szervusz, Adam! – az asszony kimértebb már nem is lehetett volna. – Apátok az! – szólt hátra a kocsiba, hogy a férfi is hallja.

– Szóval veled vannak!

– Ezért hívtál? Hát persze, hogy velem vannak – emelte fel a hangját a nő. – Miért? Hol kellene lenniük? – csattant fel.

– Most éppen egy órája már velem, mert ma láthatási idő van – Adam mérges volt.

– Ah, ezt el is felejtettük! – a nő hangján érezhető volt, hogy ugyan dehogy felejtették el, a lányok nem is akartak menni.

– Anya, mondd meg neki, kérlek! – hallatszott valamelyik lány hangja.

– Mit kell nekem megmondani? – Adam minden szót hallott.

– Azt, hogy a lányaid nem akarnak hozzád menni. Alkoholista vagy, és szégyellik, hogy ilyen apjuk van. Nem akarnak látni téged! – az asszony élvezettel mondta ki a nyers és kíméletlen szavakat, amelyek tőrként hatoltak Adam szívéve és agyába.

– Értem… – Adam ennyit bírt kinyögni, aztán bontotta a vonalat. A szavak pedig ostorcsapásként újra és újra becsapódtak: Szégyellik az apjukat! – Szégyellnek engem… az apjukat! Mire is lehetnének büszkék? Hogy van egy munkanélküli, részeges apjuk. Valljuk be, tényleg az vagyok. És akkor mi van? A hétszentségit! Nem érdemlek meg havonta egy órát azért, hogy úgy élhetnek, ahogyan élnek?

Adamban gyűlt a harag, ám azt maga sem tudta eldönteni kire is haragszik igazán. Magára, a lányokra, a volt feleségére? Tudta, hogy a lányok döntésében jócskán benne van az asszony keze is. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy mindenről az asszony tehet: az elrontott házasságért, az italba fojtott bánatért, a lányok elvesztéséért, talán még kirúgásáért is az asszony a felelős. Most talán végleg elveszítette a lányait. S ez a gondolat iszonyatos erővel szorította az agyát, szívét, lelkét. Még ez is! Mit vesz még el tőle ez a nő?! Már semmit, mindent elvett, amit akart, amije volt.

Sietős léptekkel vágott át a téren a saját lakásáig. Hatalmas csattanással zárul be az ajtó mögötte. Egyenesen a bárpulthoz lépett, levett egy üveget, és el sem vette a szájától, amíg ki nem ürült. Lerogyott a legközelebbi karosszékbe és várta a hatást, az agyat eltompító ködöt, amely mindent megszűntetett körülötte, csak a minden mindegy állapotát hagyta meg. Hamar jött a bódulat, de a tompaság, a ködös homály nem lepte el teljesen az agyát, képes volt gondolkozni. Felnyitotta a laptopot és elkezdett írni. Előbb mintha csak úgy össze-vissza jöttek volna a gondolatok, aztán napló formát öltött az egész szöveg, néhány oldal után Adam visszatért az elejére és odabiggyesztette a címet: „Egy alkoholista vallomásai” Csak írt, írt, írt órákon át. Érzések, gondolatok, fájdalmak, miértek, vélt vagy valós okok kerültek egymás mellé. A lelke megkönnyebbült, felszabadult. Éjfél is elmúlt, mire abbahagyta.

Másnap kora reggel ébredt. Eszébe sem jutott az alkoholos üveg. Nekiült újra a tegnap este megírt anyagnak. Szétszedte, kiegészítette, megjelentethető formába öntötte. Közben néha ivott egy korty vizet, evett valamit, aztán visszaült a géphez. Dolgozott, úgy, ahogyan mostanában soha. Csak arra koncentrált, amit írt. Észre sem vette, hogy újra besötétedett. Felvette a mobilját, Steve számát tárcsázva lépett ki az erkélyre. Ahogy a pillantása a toronyórára esett, azonnal kinyomta a telefont. – Nem vagyok normális! Steve már biztosan alszik ilyenkor. Ennyi lenne az idő? Most ma van, vagy tegnap van? – visszalépett a nappaliba. Ledobta a mobilt a kanapéra, aztán újra kisétált. Csend volt a város, a főtéren néhány fiatal pár sétált kéz a kézben, élvezve a meleg nyári éjszakát, a szökőkutak csobogását, a tér fényeit. – Azt hiszem, most egy kicsit irigy vagyok – mondta ki hangosan a gondolatot. – Sétálnak, összebújnak… nekem nem marad más, mint a jó öreg pia, ami mindenre lehet vigasz. Hoppá! – kapott a fejéhez. – Még ma egy korty alkoholt sem ittam, csak vizet. Ez is egyfajta betegség jele – s hogy nehogy még jobban beleessen a letargia mélyebb gödreibe, gyorsan a wiskeys üvegért nyúlt. Rájött, nem is igazán kívánja. Egyetlen pohárkával ivott, aztán lefeküdt. Nem volt szerencséje, nem jött álom a szemére. Csak feküdt hanyatt, bámulta a plafont és az előző nap délutánján történtekről elmélkedett. 

– Egyedül maradtam. Elhagyott a feleségem, a lányaimnak sem kellek már, nincs munkám. Egy emberi roncs vagyok. Minek is iszom? Egy nő miatt? Megérdemli valamelyik is, hogy miatta mérgezzem a szervezetemet. Ezt teszem már jó ideje – ezek a gondolatok kavarogtak a fejében. S bár nagyon jól tudta, mit kellene tennie, hosszú ideig semmiféle változásra nem volt képes.

Amilyen nehezen aludt el, olyan nehezen ébredt. Majdnem dél volt mire kinyitotta a szemét. Nem jutott eszébe semmi az előző napi merengésekből, mert azonnal az üveg után nyúlt. Meghúzta egyszer, aztán még egyszer, majd eszébe jutott Steve. Felnyitotta a laptopot, mailben átküldte az egész anyagot. Csak annyit írt oda: „ha érdekesnek és érdemesnek találod…” Még alá sem írta. Steve úgy is tudja, hogy tőle ment, azt is, mit kell vele tenni.

Steve két nap múlva hívta fel.

– Nem tudom, mi inspirált erre, de nagyon jó! Mind a kilenc darabot megjelentetem, szóval most kilenc megjelenésben benne vagy. Az illusztrációkat én találom ki. Majd gyere be! – Steve röviden, tömören fogalmazott. Nem kellett mellébeszélni.

– Köszönöm, Steve – Adam is csak ennyit mondott. Összesen harminc másodpercet sem beszéltek, de minden a legnagyobb rendben volt.