22. fejezet

2018.03.19 21:16

 

Majdnem a Lilly lakásával szemben, a túloldalon is nyitva volt egy erkély, a szoba fényárban úszott a hatágú csillár fehér fényű égőitől. Ott is egy alak állt a balkonon, a teret bámulta. „Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen éjjeli bagoly” – mosolygott Lilly. Aztán hirtelen megborzongott. Nincs egyedül! De már nem a szemközti ház alakjára értette, hanem arra az érzésre gondolt, amely akkor kerítette hatalmába, amikor a házba először belépett. Visszalépett a nappaliba, körülnézett, ahogyan máskor is, most sem látott semmit. Átment a hálószobába. Ott is megvolt a delejes érzés. Végiggondolta a délutánt, azt estét, akkor nem érezte. Egyszer sem. Nem is volt egyedül. Most viszont érzi, tehát egyedül kell lennie ahhoz, hogy érezze. Nem félt, nem volt rossz az érzés, s nem táplált benne félelmet, rossz gondolatokat. Inkább kíváncsi volt, de az nagyon.

És fáradt. Elfújta a gyertyákat, lezuhanyozott, aztán aludni tért. Minden gond nélkül elaludt, és bár végig benne volt az érzés, hogy nincs egyedül, az éjszakája is zavartalanul telt.

 

Szeptember utolsó pár napja esősen telt. Lehűlt a levegő, kicsit jobban, mint ilyenkor szokott. Lilly azt érezte, hogy minden porcikája vizes. Akármit csinált a nyirkosság a csontjáig hatolt, határzottan fázott.

– Mi lesz veled a télen, a mínuszokban? – nevetett rajta Steve. 

– Biztosan megfagyok, de legalább nem kell jégszobrokat faragni a téren, elég lesz, ha csak engem és még néhány más fagyosszentet kiállítanak különböző pózokban – mondta az asszony is vidáman. Cseppet sem zavarta, hogy Steve kötekedik vele.

– És, hogy érzed magad az új lakásodban? – szinte mindennap feltette ezt a kérdést az asszonynak.

– Már nem annyira szokatlan, mint volt. Azt gondoltam, zajosabb lesz, de az ablakok nagyon jól szigetelnek, ha nincs nyitva az ablak, a térről egyetlen hang sem jön be, kivéve, amikor azok a ricsajos rendezvények vannak a tér túlsó oldalán. Az behallatszik. Egyébként jól érzem magam. Tegnap mit is mondtam? – nevetett az asszony.

– Valami hasonlót… Jut eszembe, mit szólsz a kórház új kezdeményezéséhez?

– Átrágtam magam az anyagon. Tetszik a megközelítés, sokkal nagyobb teret hagynak az alternatív gyógymódoknak és végre valaki felfogta a lélekkel való foglalkozás fontosságát is.  Lehet, hogy az első időkben az a részleg nem lesz túl gyors, de hogy hatékonyabb lesz, mint a hagyományos, gyógyszeres gyógyítással, az biztos – jelentette ki Lilly. 

– Tudsz valamit Loláról? Hetek óta nem jelentkezett. Tudom, beteg, gyógykezelés alatt áll, de mégis… – Steve úgy mondta ki az első pár szót, hogy Lillynek eszébe se jusson elmondani, amit már úgyis tudott, ám az, hogy hetek óta semmit sem tudott a nőről, aggasztotta.

– Nem tudok semmit, de megkérdezem Barbarát, ha ez megnyugtat – Lilly azzal be is ment Barbara szobájába. – Jézus! – kiáltott fel. – Legalább kikapcsolhatnád a légkondit. Ez egy jégverem!

– Dehogy, dehogy! Így kellemes – de azért kikapcsolta, tudta mennyire zavarja Lillyt.

– Mondd csak, tudsz valamit Lola Minksről? Steve aggódik.

– Nem tudok, de felhívhatjuk telefonon – már nyúlt is a kagylóért. Lola Minsk telefonja kicsengett, de senki nem vette fel és még csak az üzenetrögzítő sem kapcsolt be.

– Vajon hol lehet? – szaladt ki a kérdés Lilly száján.

– Várj, felhívom a húgát – Barbara újra tárcsázott. Felvették. – Hello Mary, Barbara vagyok. Lorát keresem, nem tudod, hol van? … Értem. Meddig tartják bent? Lehet, hogy hónapokiiiiig! Atyám – szörnyülködött Barbara. – Mit találtak?... Semmit? Akkor minek tartják benn? … Ja, értem! Estefelé tudjuk hívni. Rendben. Nagyon köszönöm.

– Na? – bár Lilly csaknem felét megértette a beszélgetésnek, azért voltak még hiányzó láncszemek.

– Pajzsmirigy problémák. De gyógyszeresen kezelhető. Orvosi felügyelet mellett fogyasztják. Igazán nem találtak komoly okot ilyen mértékű hízásra. Nap közben nem veszi fel a telefont, de este igen. Majd megpróbálom.

– Jobb lenne neki is inkább a lelkével foglalkoznának az orvosok, vagy sokkal inkább a gondolataival, érzelmeivel. Tudod mit tart a régi smaragdtábla írása: „Amint fent, úgy lent, amint belül, úgy kívül”. Már Krisztus előtt 3000-ben is tudtak valamit – Lilly sokat olvasott önismerettel, a gondolatok, érzések teremtő erejével foglalkozó könyveket, írásokat. Tudta jól, a „hiba” magában az emberben keresendő. Soha, senkit nem agitált, akiről tudta, hogy távol áll tőle ez a téma, még csak szóba sem hozta. Akadt a barátai között is egy-két nagyon materialista és nagyon röghöz kötött gondolkodású egyéniségek, akiket éppen a saját gondolataik, érzéseik kötöttek gúzsba. Lilly tiszteletben tartotta mindig más gondolkodását, nagyon ritkán mondott véleményt emberekről.

– Szóval, azt mondod, belső okai vannak inkább? – nézett rá Barbara.

– Igen, szerintem ez is egy pszichoszomatikus tünet, amit ugyan hiába kezelnek gyógyszerrel. Inkább az önmagába vetett hitét kellene megerősíteni – vélekedett az asszony. Közben megszólalt Barbara mobilja, aki bőszen mutogatta, hogy éppen az csörgeti, akiről beszélgetnek.

– Szia Lola! Jó, hogy hallom a hangod, már aggódtunk miattad – köszönt Barbara. – Lilly is itt van, szeretnénk tudni, mi van veled? Jól vagy?... Igen. Jövő héten már jössz is. Mit mondanak a dokik? … Önállóan is menni fog? Ez nagyszerű hír… Hogy mondjuk meg Stevenek is?…Ok. – közben Lilly integetett, hogy mondja meg Lolának, hívja fel ő maga Stevet, biztosan örülne neki. – Minden jót! Vigyázz magadra! Várunk!

– Nos?

– A jövő héten csak bejön, úgy néz ki még egy hónap, de már nem kell a kórházban töltenie az egész napot. Aztán, ha bír dolgozni, akkor jöhet is. Már 10 kilót fogyott azzal, hogy vízhajtókat adtak neki. Minek is kell Stevet felhívnia?

– Nem tudom, olyan megérzés. Azt hiszem, Stevenek tetszik Lola Minsk, ha nem mondja is. Most is úgy tett, mint akit csak azért érdekel a másik, mert ő a főnöke, valójában pedig más oka is van – utalt Lilly Steve egyik régebbi megnyilvánulására.

– Igazad lehet. Már én is láttam, hogy kerülgeti – Barbara egy kicsit elgondolkodott, áruló jeleket keresett az emlékezetében.

Nem is kellett sokat várniuk a bizonyosságra, mert Steve egy félóra múlva már büszkén újságolta, hogy Lola felhívta és tájékoztatta mi történt vele. Steve ugyan próbált hivatalos hangnemet megütni, a két nő viszont átlátott rajta.  

– És te mikor hívod már fel? – kérdezte Lilly, amikor már csak ketten voltak.

– Kit? És minek? ­ – Steve nem értette a mondatot, azaz inkább csak nem akarta érteni.

– Hát Lolát?

– Jaaaaa! Nem tudom. Szerinted jó ötlet lenne? – Steve ritkán volt bizonytalan.

– Szerintem igen – bólintott az asszony. – Olyan régóta tetszik már neked. Miért nem mondod meg neki végre?

– Nem olyan egyszerű, tizenöt évvel fiatalabb, mint én. És ha nem kellek neki? Akkor komplett hülyét csináltam magamból. Vén bolond leszek csak!

– Akkor puhatolózz egy kicsit. Hívd fel két-három nap múlva, kérdezd meg, hogy van, aztán a válaszaiból úgyis kiderült, hogy örül-e, hogy felhívtad, vagy a pokolba kíván – javasolta Lilly.

– Rendben – Steve az asztalánál ült, és hintázott a széken. Nagyon rossz szokás, Steve tudta is, mégsem érdekelte.

– Gyorsan beleegyeztél…

– Rövid az élet, az enyém meg már különösen. Mire is várjak? – pattant fel a férfi. – Csak azt a két napot bírjam ki!

– Ajaj, akkor ez már több is, mint csak, hogy tetszik…

– Igen, azt hiszem, évek óta szeretem… De… – a mutató úját a szájára tette jelezve az asszonynak, hogy ez bizony hétpecsétes titok.

– Ó, Steve! – csóválta a fejét Lilly. – Hogy te mekkora nagy mamlasz vagy! Itt volt előtted! Na, akkor most szedd össze magad és látogasd meg. Ha elküld, marad a plátói szerelem, ha nem, akkor nyert ügyed van. Indulj már! Vigyél virágot, bonbont ne! Most úgysem eheti meg! – tanácsolta Lilly kedvesen, s szemében a biztatás csillogott.

Steve nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, hanem vette a kabátját és szó nélkül otthagyta Lillyt a saját szobájában. A parkolóba ment, autóba ült és villámsebesen kiment a központi kórházba.

Késő este hívta fel az asszonyt. Lilly éppen a tévé előtt üldögélt egy bögre forró teával a kezében.

– Csatát nyertem! – mondta Steve köszönés helyett, s Lilly érezte a hangján a boldog megnyugvást. – Odáig volt meg vissza. Megbeszéltünk mindent. Én is nyerő vagyok nála. Látnád már mennyit fogyott. Klasszul néz ki, csak sápadt egy kicsit. Örülök, hogy rábeszéltél. Köszönöm.

– A te döntésed volt Steve, nem az enyém. Boldog vagyok, hogy minden sikerült, hogy két ember nem ment el egymás mellett valamilyen bolondság miatt. Te mondtad, rövid az élet…

– Azt hiszem, az enyém most nyúlt meg pár évvel. Ezért a nőért érdemes lesz összeszednem magam újra egy kicsit. Holnap is bemegyek hozzá! 

– Egyébként hogy van? – kérdezte Lilly.

– A körülményekhez képest jól. Kicsit több baja volt, mint amit nekünk elmondott, de már minden jó úton halad, szépen gyógyul. Meg sem fogod ismerni, ha belép az ajtón – Steve lelkes volt és nagyon-nagyon boldog. Megtalálta azt a tüzet, amiről azt hitte egy másik nő végleg kiölte belőle. Lilly érezte a hangján a megnyugvást, s ettől az asszony s jobb kedvre derült.

Egyébként egy hónappal később Lilly valóban meglepődött, mert Lola Minsk úgy lépett be a szerkesztőségbe Steve oldalán, mint egy „bombázó”. Megszépült, a korábbi testes ám vidám nőszemélyből egy mutatós, kedves és vidám asszony lett, aki Steve szerelmétől láthatóan még jobban kivirult, és még hamarabb gyógyult. S bár Lilly nagyon sajnálta, hogy Steve kevesebbet van vele, végtelenül örült kettejük boldogságának.