23. fejezet

2018.03.22 20:52

Október közepe körül jöttek a „nemszeretem” napok. Lilly nagyon utálta a nyirkos levegőt. Olyankor még a csontjai is vacogtak. Napokig esett az eső. Szürke fellegek takarták el a gyenge őszi napot, s nem hoztak mást csak hideg esőt. Ezekben a napokban Lilly legalább annak örült, hogy nem kellett szinte ki se mennie a házból, hogy dolgozni menjen. A lapzárta miatt késő estig dolgozott napokon át. Egyik péntek este megint későn végzett. Kinézett a szobája ablakán. Végre nem esett. A nyirkos idő ellenére eldöntötte, hogy végre sétál egyet, mert már napok óta ki sem dugta az orrát. Larával sem találkozott. A lány egy új könyvet kapott illusztrálásra, ami szinte a rajzasztalhoz szögezte. Paul sopánkodva mondta Lillynek, hogy már ő is alig látja, beszélni meg szinte nem is tud vele, mert amint hazaér azonnal be is dől az ágyba, rosszabb esetben már a kanapén elalszik. Paul szerint Larára is ráférne egy kiadós séta. Így aztán Lilly sem halogatta tovább. Felvette a kabátját, kisétált az épületből. A többiek rég elmentek már, csak a takarítók dolgoztak a késői órán.

Lilly megkerülte a házat, átment a letakart szökőkutak mellett a tér másik oldalára. Alig járt kint valaki. Akik kint is voltak, lehajtott fejjel, kabátjukba bújva rohantak valahová. Valószínűleg haza, a meleg lakásba. 

Az asszony nem hajtotta le a fejét. Hagyta, hogy a szél fújja az arcát, érezni akarta a friss, hideg levegőt. Azt csak remélni tudta, hogy ennél azért még jobb idő is lesz, mert hátha a szél még elfújja ezt a csúnya őszi időt. Úgy gondolta, még egy kis indián nyárnak jönnie kellene, néhány napnak, amikor kellemesen süt a nap, amikor lehet érezni még a gyengélkedő nap langyos melegét.

Majd másfél órát bolyongott a téren. Nézte a kirakatokat, az embereket, hallgatta a szelet. Ám nem látta azt a férfit, aki a tér másik oldalán az erkélye oltalmából bámulta az embereket, közöttük őt is. Sokáig követte a szemével a nőt, aki állta a szelet, aki szemmel láthatóan élvezte a friss levegőt.

Adam napok óta nem tudott kimenni a térre, így az ablakból, vagy a nappalijának erkélyéről figyelte a tér, az utca forgatagát. Persze, ez közel sem adta azt az élményt, amikor részese is annak a nyüzsgésnek, de mégis volt benne valami, ami arra késztette, hogy naphosszat ott álljon és nézze az embereket. A pohár most is kezében volt, egy percre sem feledkezett meg róla. Sokáig nézte a nőt. Úgy érezte, ismeri, aztán mégsem, vagy lehet, hogy mégis? Képtelen volt eldönteni. Nagy a távolság. Inkább a pohár tartalmával foglalkozott, igaz csupán rövid ideig, mert az rendszerint egyetlen kortyintás után kiürült. Visszaballagott a bárpultig, újabb adagot töltött magának, lerogyott a tévé elé, és ott is maradt reggelig. Pohárral a kezében aludt el.

Lilly a kiadós séta után hazaballagott. Belépett a lakásába, s azonnal érezte, hogy nincs egyedül. Nem félt, ösztönösen tudta, nincs mitől félnie. Az a valami, vagy valaki ott van. „Lehet, hogy az a régi lány, Amélia. Vajon szellemként visszajár és kísért? Akkor bizonyosan megjelenne előttem valamilyen formában – morfondírozott Lilly. – Vagy jelét adná, hogy itt van. Vajon mit akar?” – tűnődve mászkált a lakásban. Benézett minden sarokba, felnézett a mennyezetre. Minden helyiségbe bement, és most kivételesen, mindenütt érezte azt a valamit. Kiment a konyhába, forró teát készített magának, aztán lángra lobbantotta a bekészített fát a kandallóban és leült a tűzzel szemben. Sokáig bámulta a táncoló lángokat…

Nézte, nézte, s szinte észre sem vette, hogy a lángok életre keltek. Manók, tündérek, sárkányok, boszorkák, koboldok, varázslók, táltosok és mindenféle mágikus lények válatk láthatóvá a lángnyelvek között. Forogtak, pörögtek, illegették magukat Lilly előtt, csillámokat szórtak, villámokat keltettek, tűzet okádtak, egymással harcoltak, hogy aztán vidáman ellibbenjenek Lilly szeme elől. „Nahát! – tért magához az asszony. – Mi volt ez? Álmodtam, vagy valóság volt?” – de már hiába is nézte a tüzet áthatóan, hiába próbálta elérni azt a furcsa tudattalan állapotot, hogy újra lássa a jelenést, az nem tért vissza. „Látomásom volt? Manók, tündérek, boszorkák?” – tette fel magának a kérdést újra és újra, s továbbra sem értette. Egy ideig csak bámult ki a a fejéből, s szinte biztos volt benne, hogy az elmeháborodás nyomai kezdenek kiütközni rajta.

Aztán hirtelen valami megvilágosodott a fejében. Szeme tágra nyílott és a felismerés villámként hasított az agyába. Mesék! Ezek a figurák mind-mind a mesék csodálatos szereplői lehettek. „De hogy kerülnek ide? Amélia hagyta őket itt? Hogyan lehetséges ez? Miért maradtak itt?” – ezernyi kérdés cikkázott át az agyán. S tudta, hiába foglalkozott ezotériával, önismerettel, ezerféle egzakt dologgal, ezekre a késrésekre nem kapja meg a választ. Most biztosan nem. Újra csak bámulta a tüzet. S mintha a tűz duruzsolt volna, mintha mondani akart volna valamit… Lilly bámulta, egy újabb gondolat kúszott be a fejébe, tisztán, közérthetően: „Neked magaddal van dolgod!”− hallotta a fejében a mondatot. Pár percig ismét csak a „zombiság” lett úrrá rajta, nézett ki a fejéből és nem értette, mi akar ez lenni mármegint, hisze ennek semmi értelme, és semmi köze ahhoz, amit az előbb látott vagy látni vélt. Kicsit elgondolkozott a mondat értelmén. „Ha nekem magammal van dolgom, akkor talán a megoldást is magamban kell megkeresnem. Igen, de mi lenne az?” – ám mire a kérdés megfogalmazódott benn, ott volt a válasz is. Ha ezek itt mesefigurák, akkor a mesékkel van dolga? Vajon újra kell olvasnia a meséket, amiket szinte kivülről fújt már. Vagy újakat kellene keresnie? Olyanokat, amilyeneket még nem olvasott? Netalán írnia kellene… Meséket?  Maga is elképedt a gondolaton. Aztán minél inkább belegondolt, annál inkább nem tartotta olyan butaságnak. Miért is ne? Talán Amélia hagyta itt a figurákat, hogy azok majd újra és újra elmondják saját történetüket elkápráztatva gyermeket és felnőttet, ahogyan tették azt korábban, csaknem három évszázaddal ezelőtt. Lilly izgatott lett. Hogyan fogjon ő meseírásba? Még sohasem próbálta. Novellákat szokott írni, de jobbára azokat is az asztalfióknak, illetve a számítógépe memóriájának. Ennél hosszabb lélegzetű művekre nem vállalkozott, lekötötte a munkája. Eszébe jutottak a gyerekkori élményei. Olvasott meséket persze, mint minden szülő a gyerekeinek, és neki is olvastak a szülei. Az első lépése az lesz, hogy megkérdezi az édesanyját, hogyan viszonyult ő kislány korában a mesékhez. Aztán Larát, vajon ő szerette a meséket. Úgy emlékezett rá, hogy igen. A kétely, hogy talán mégsem képes mesét írni, belefurakodott az agyába. Mi is az a mese? Kik alkották és kinek? Ismerte a hagyományos meséket, tudta jól, hogyan épülnek fel, kik lehetnek a szereplők, kik a jó és rossz figurák, s hogy a mesének mindig jó a vége. Ennyi azonban nem elég! Vagy mégis? Lilly fejében egymást kergették a gondolatok, mintha csak fogócskáznának, de egyik sem kapja el a másikat soha, azaz egyik kérdésre sincs határozott válasz. Alapos ember lévén, mielőtt meseírásra adná a fejét, válaszokat keres arra a sok-sok idegesítő kérdésre. Persze, nem ma, inkább majd holnap. Mára ennyi izgalom éppen elég volt. Kiballagott a konyhába, újabb adag teával visszatelepedett a kandalló elé. Csak csöndben ült, nézte a lángok játékát, s lassan, lassan elszenderedett…