24. fejezet

2018.03.26 19:47

Másnap sem volt sokkal jobb idő, mint az előző napokban. Igaz, végre nem esett egész nap, akadtak esőmentes órák, de a Nap nem dugta ki orrát a felhők mögül, így szomorú, borongós idő volt. Lilly több mint egy hete nem állt ki az autójával a garázsból, most viszont az édesanyjához készült. Azok a mesék csak ott motoszkáltak az agyában, s újabb kérdések születtek, amelyekre választ akart.

A szülei egy kisebb településen laktak a város vonzáskörzetében. Ha nem volt éppen délutáni csúcs, akkor húsz perc alatt ott volt, ha belefutott a hazafelé tartók tömegébe, akkor akár negyven perc is kellett, mire a szülei házához ért. Így történt most is. Szólt Stevenek, hogy ma kivételesen nem tart „éjszakás” műszakot, mert meglátogatja a szüleit. Steve mindig jót nevetett az „éjszakás” műszakon. Neki valahogyan másfajta szakmát űző hölgyek jutottak eszébe erről, nem pedig a késő éjszakáig a szerkesztőségben ücsörgő, billentyűket kalimpáló kolléganője.

Lilly haza telefonált, így az édesanyja tudta, hogy megy. Alig állt meg, az idős hölgy már kint is volt a kapuban.

– Szervusz, kislányom! – ölelte meg. – Régen nem jártál nálunk! – Kicsit szemrehányás, kicsit sajnálkozás is volt ez a félmondat, azért benne volt a megértés is.

– Szia, anya, tudom, ne haragudj! Olyan nehéz kimozdulni, ha már egyszer hazamegyek! Apa merre van? – édesapja most nem jött ki, ahogyan szokott.

– Jaj, hagyjál vele! Meccset néz, ilyenkor nem is lehet meglenni mellette a nappaliban. Bömböl a tévé, és még ő is hozzáfűzi a megjegyzéseit a játékhoz. Tudod, mindent jobban tud, mint a bíró! – legyintett az asszony lemondóan.

– A csaknem fél évszázad alatt sem voltál képes megszokni, hogy focit néz?! – nevetett Lilly.

– Hát nem! Nem nekem való! Kártyázni jobban szeretek. No, gyere már, mert itt eresztünk gyökeret! – indult el fiatalokat is meghazudtoló energiával az édesanyja. Az asszony egy egész fejjel alacsonyabb volt, mint a lánya, s Lilly karcsú alakjához képest kissé gömbölyded. Hetven éves kora ellenére még két húszéves lánynyi energia vitte előre. Ősz haját laza kontyba tűzte, de a göndörkés fürtök mindig leszabadultak, s ez vidámságot kölcsönzött az arcának. Ráncai alig voltak, Lilly abban reménykedett, hogy a bőrének rugalmasságát az édesanyjától örökölte.

Ahogyan szokták, ha Lilly otthon volt a konyhában telepedtek le, persze előbb beköszönt az édesapjának, megtárgyalták a meccs állását is.

– Meddig maradsz? – kérdezte az apja.

– Az attól is függ, mennyi van még a meccsből?

– Csak vagy húsz perc…

– Nyugi apa, addig biztosan maradok – veregette meg az öreg vállát, aztán kiment a konyhába, ahol az édesanyja éppen kávét főzött.

– Hogy vagy? – az anyja nem nézett rá, de Lilly tudta, mire kíváncsi.

– Néha jól, néha rosszul. Vannak napok, amikor sehogyan sem. Felkelni sincs kedvem, s ha tehetném, egész nap bőgve ücsörögnék a nappali sarkában összegömbölyödve, mint egy kiskutya. Nem tehetem, sok a munkám, az legalább eltereli a figyelmemet. Késő estig dolgozom, így nem nagyon marad időm a szomorú gondolatokra. Egyedül vagyok nagyon…

– De hát ott van Lara!

– Igen, ott van, éli az életét, és ez így is van rendjén. Másként vagyok egyedül anya. Nincs társam, akivel megbeszélhetem a dolgaimat. Nincs, akinek elmondhassam mi bánt, mit szeretnék, nincs, akivel elmenjek valahová, egyáltalán nincs, akihez szólhatnék. És nincs, akire rászólhatnék, hogy pakoljon már el maga után. Mindent egyedül kell tennem, egyedül kell döntenem. Nagyon hiányzik Burt és Rob. Sokat beszélgetünk Larával. Neki ott van Paul, de az öccsét nem pótolja semmi és senki. Megyünk, tesszük a dolgunkat, mert muszáj… – sírásra görbült a szája, könnyek csillantak a szeme sarkában, de tartotta magát.

– Tudom, szívem. Apáddal mi is sokat kimegyünk a temetőbe – két bögrét vett elő a polcról. Mivel Lilly kérdően nézett rá, hozzátette: – Apád ilyenkor már nem iszik kávét, nekem meg mindegy, olyan, mintha meg sem ittam volna. Így sem, úgy sem tudok aludni! − legyintett.− Sokszor éjszakákat fenn vagyok… Sokszor eszembe jutnak, tudom, hogy nagyon fáj. Nekünk is. …Nem jársz el a barátaiddal valahová?

– Nem igazán – Lilly a kávéját kortyolgatta, feketén, ahogyan szokta. – Mindegyik elfoglalt, családjuk van, vagy nem is élnek a közelemben. Monica sokat utazik. Most éppen Amerikában van, New Yorkban, Marlen Bécsben él. Barbarának ott a párja és annak a lánya és még Steve is becsajozott – elmosolyogta magát mindig, ha Steve és Lola Minsk kapcsolatára gondolt. Nagyon örült nekik.

– Be-csa-jo-zotttt? – képedt el az anyja. – Nocsak! Mesélj! – a bögrével gyorsan letelepedett a lánya melle egészen közel, hogy minden szót jól hallhasson. Imádta a pletykákat, bár maga nem művelte ezt a műfajt, de ahogya ő fogrlamazott „szeretett híreket hallani mások felől”. Lilly mindig megmosolyogta ezt a mondatot.

– Nincs túl sok mondanivaló erről. Beleszeretett Lola Minskbe, és ez éppen akkor derült ki, amikor Lola a kórházban volt – foglalta össze röviden. – És most együtt vannak, mint két virgonc szerelmes tinédzser.

– Miért volt kórházban? Olyan jól nézett ki!

– Anya, ha a kövérségére érted, hogy jól nézett ki, akkor éppen amiatt. Nagyon sokat és nagyon gyorsan hízott. Találtak valami pajzsmirigy rendellenességet és más apróságokat is, amiket csak kezelni kellett. De, ha engem kérdezel, azt mondom, ha ez a szerelem hamarabb kiderült volna, Lola Minsk soha nem lett volna kövér. Most nagyon jól néz ki. Ez az érzés csodákra képes…

– Remélem, azért nem lesz olyan csont és bőr, mint te – rosszallás volt a szemében.

– Nem vagyok sovány! – kérte ki magának Lilly.

– Hát, kövér sem – az édesanyja szerette, ha övé az utolsó szó. A bögréket a mosogatógépbe tette, aztán letelepedett a másik székre. Lilly ezt az alkalmat használta ki, hogy a mesékhez fűződő viszonyáról kérdezzen.

– Anya, mostanában sokat foglalkoztatnak a mesék. Én szerettem a meséket? – kérdezte.

– Meséket írsz? – ismerte a lányát, tudta, oka van annak, amit kérdez.

– Még nem, de talán…

– Nagyon szeretted a meséket. Kisebb korodban az állatos mesékért voltál oda, a Tücsökért, Veréb Villiért, a kacsás mesékért. Aztán jöttek a klasszikusok, az Andersen és Grimm, és hosszú-hosszú éveken keresztül olvastad újra és újra „Az ezeregy éjszaka meséit”. Talán kívülről fújtad valamennyit. Emlékszem, még a bátyádnak is meséltél, ő pedig áhítattal hallgatta, éppen azt a korszakát élte, amikor olvasni utált, de hallgatni nagyon szerette, ahogy te olvasol…

– Az ezeregy éjszakára én is emlékszem. A minap eszembe is jutott az Aladdin és az Ali baba is – Lilly terelt egy kicsit, mégsem mondhatta meg az édesanyjának a kandalló tűzéből mesefigurák keltek életre. Biztosan azonnal orvoshoz küldené. És persze a tragédia utóhatásának tudná be a furcsa képzelgést.

– Egyébként, amikor nagyobb lettél, akkor inkább azok a mesék érdekeltek, amelyekben varázslatok, csodák történnek. Akkor is szeretted a misztikumot, csak még nem tudtad mi az. Valami ilyesmin töröd a fejed? – a nézése átható volt, Lilly nem tudott elbújni.

– Talán. Most még csak kutakodok. Az emlékeimben, a tiedben és majd a Laráéban is, mert nekik is nagyon sok mesét olvastam.

– A moderneket biztosan nem olvastad fel nekik sem. Te sem szeretted a mai világ meséit – mondta az anyja. – Úgy emlékszem, Larának nem is vettünk ilyen könyveket. Talán Robnak volt egy-kettő – emlékezett az idős hölgy.

Aztán a szomszédok következtek, ki, hogy van, mivel foglalkoznak éppen? Ki, merre járt? Lilly édesanyja mindenkiről tudott mindent, pedig nem nagyon járt sehová, hozzá viszont sokan beugrottak egy kávéra. Közben vége lett a mérkőzésnek is, így az édesapja is csatlakozott hozzájuk. Az öregúr egy ideig a meccset ecsetelte, aztán Lilly óvatosan elterelte a témát. Késő lett mire Lilly hazaindult. Közben Lara is kereste, és Barbara is megcsörgette, merre jár. Barbarának volt egy olyan érzése, hogy Lillyvel nincs valami rendben, de nem mondta és nem is kérdezett semmit. Azzal, hogy Lilly az édesanyjához ment Barbara biztosra vette, hogy nem tévedett. Néha aggódott Lilly miatt. Az asszony ugyanis nem járt sehová. Néha egy-egy előadásra elment a barátaival, néha vacsorázni Larával és Paullal, de legtöbbet a szerkesztőségben volt, vagy otthon. Az otthonlétek arra utaltak, hogy Lilly megszerette a lakást, jól érezte magát benne. Barbara viszont azt szerette volna, ha többet mozog, jár-kel, többet van emberek között. Egy sajtótájékoztatóra, egy bemutatóra elmenni teljesen más dolog, mint szórakozásból elmenni valahová. Barbara emlékezett arra, hogy Burttel gyakorta elmentek valahová. Gondoltak egyet, autóba ugrottak, s már két-háromszáz kilométer után értesültek arról, hogy Lilly éppen nincs otthon, mert Burtnek a hegyekbe menni támadt kedve.