3. fejezet

2018.01.03 12:09

Éjjel egy órára teljes bizonyossággal tudták, hogy abban a balesetben Burt és Rob életét vesztette. Rob a mentőautóban halt meg, útban a kórház felé. Olyan belső sérüléseket szenvedett, amelyeket nem láttak, és így kezelni sem tudtak. A hírt pár perccel az után adta le a televízió egyes csatornája, hogy látták elindulni a szirénázó rohamkocsit a kórház felé.

Alig egy órával később egy rendőrautó állt meg a ház előtt. A két rendőr tanácstalanul állt az ajtóban. Hamar világossá vált számukra, hogy már semmit sem kell mondaniuk, Lilly Kovalsky és lánya már tudták a hírt. A rendőrök segítségképpen orvost hívtak a két nő mellé. Mire az orvos megérkezett addigra odaért a házhoz az asszony bátyja is, Martin Dorelly, a város rendőrkapitánya. Martin is éppen a televíziót nézte, látta a baleset utáni képeket, s ő is azonnal azonosította sógora autóját. Percekkel később a rendőrségi vonalon kollégái megerősítették a hírt. Martin alig tudott autóba ülni.

 Lilly összeomlott. Egyetlen kegyetlen, téli nap leforgása alatt megváltozott az élete. Lara ordítva rohangált a lakásban, keresetlen szavakkal illetve a Mindenhatót, átkozva a sorsot, az univerzumot, vagy akárki mást. Mindegy volt csak valakit hibáztatni lehessen. Ő így adta ki a fájdalmát.

Nagy adag nyugtatót kaptak. Lilly elkábult kissé, ám a nyugtató sem volt elég ahhoz, hogy folyamként ömlő könnyeinek gátat szabjon.

Időközben megérkezett a család. Lilly szülei, a férje szülei és sok-sok barát, akik mellettük akartak lenni. A hír, hogy Burt Kovalksy és a fiam életét vesztette, a késő éjszakai óra ellenére futótűzként terjed el a városban. Sokan ismerték és tisztelték őket.

Másnap csendesen ébredt a város. Martin Dorelly úgy érezte, ami a húgával és a családjával történt, az egész város hangulatára rátelepedett. Érezhető volt a csend. Bármerre ment, az emberek mindenütt a szörnyű balesetről, a még szörnyűbb csapásról beszélgettek. Martinhoz is sokan odamentek, nem tolakodóan, csupán csak tiszteletből. Volt, aki szólt két szót, mások csak kezet fogtak vele. Szavak nélkül is kifejezték részvétüket, a szemükben látszott az együttérzés. Léna, Martin felesége, a helyi Képzőművészeti Galéria vezetője a reggelt hasonlóan kezdte, mint a férje. Léna erős nő hírében állt, ezzel a tragédiával azonban neki sem sikerült megbirkóznia. Segíteni akart Lillynek és Larának, ám segítség helyett velük együtt sírt. A szülők gyógyszerekkel, állandó orvosi felügyelettel tudták csak elviselni a fájdalmat. Mindannyian hetvenen túliak voltak, kisebb nagyobb betegségekkel. Martin örült annak, hogy egyiküket sem kellett kórházba vinni. Léna figyelt rájuk, amikor éppen nem sírt ő is. Martin gyerekei is ott voltak egész nap. Tájára sem mentek az egyetemnek. Képtelenek voltak emberek közé menni.

Lilly és Lara számára valóságos lidércnyomás volt az elkövetkezendő egy hét. Felkeltek, gépesen tették a dolgukat, de nem érzékelték igazán a külvilágot, nem tudták milyen nap van, és olykor még azt sem, kik vannak ott velük. A barátok egymásnak adták a kilincset, egyetlen percig sem voltak egyedül. Léna egyszer vitte el őket vásárolni, mert Lilly fekete ruhát akart. Számára ez volt a gyász színe, s bár korábban, divatból sokat hordta, most egészen másképpen gondolt rá. Most másért fogja hordani.

A temetést Martin intézte. Lara és Lilly leginkább csak rábólintottak arra, amit Martin tett. Az asszony hófehér rózsákat kért a fiának, a férjének vöröseket. Lara sárgát választott mindkettőjüknek, apjának rózsával, öccsének tulipánnal. A fiú imádta a tulipánokat, amikor éppen volt ideje, akkor teleültette a kertet a legkülönbözőbb féle és színű holland tulipánhagymákkal. Lilly sokat gyönyörködött bennük. Rob pedig mérhetetlenül büszke volt arra, hogy nem csak a számítógépekhez ért, hanem az ókori történelem csodái mellett a virágokat is ismeri.