32. fejezet

2018.05.25 06:58

Az ebéd kellemesen telt. Sokan voltak az étteremben. Ez volt a város egyik legjobb konyhájú étterme. Elmésen Kalóz Jack-nek hívták, a berendezése is olyan volt, mint egy kalózhajóé, és még a csíkos pólós Patkány sem hiányzott.

Lilly sokat nevetett rajta, amikor először meglátta. Az étterem tulajdonosának is biztosan az volt a kedvenc rajzfilmje, ezért választotta ezt a nevet, s hozzá a két jópofa figurát. Igazán a gyerekei kedveltették meg vele a két mesefigurát. Elmés ötlet volt okosságokkal a patkányt felruházni.

– Mondd csak, mi jár a fejedben naphosszat? – kérdezte Monica két falat étel között.

– A munkám, a férjem, a fiam. Ezer emlék lepi el az agyamat sokszor, nem tudok szabadulni. Jó ötlet volt a lakáscsere, szintén jó ötlet volt a tárgyak elpakolása, kevés emlék maradt, kevés fotót tettem ki, mégsem megy. Néha azon veszem észre magam, hogy bámulok a semmibe, és várok valamire, valakire. Néha sikerül annyira belevetnem magam a munkába, hogy ki tudok kapcsolni, az esetek többségében azonban ez csak a felszín. Alatta ott a fortyogás, a bú, az önsajnálat, a haragvás kotyvaléka, ami olyan, mint egy sűrű massza, amiből nem lehet kimászni, mert visszahúz…

– Nem hangzik túl jól! – szúrt a villájára egy szelet csirkét Monica.

– Nos, ezt érzem valójában. Erre voltál kíváncsi, nem?

– De igen, valami ilyesmit sejtettem, vártam. Te azt gondolod, hogy nem látszik rajtad, milyen állapotban vagy. Nagyon is látszik. Engedd el magad, bőgjél két napot, aztán pihenj egyet, gondold végig az életedet. Eltelt egy év. Állj fel végre és menj tovább!

– Megpróbáltam már számtalanszor – piszkálgatta az ételét. – A temetőig jutottam. Onnan bőgve vezettem haza, olykor azt sem tudtam, hogy sikerült hazajutnom, mert csak a garázsbejáróban eszméltem fel, akkor is arra, hogy itthon vagyok. Különös, mindig megúsztam. A férjem és a fiam angyalokként vigyáztak rám…

– Meglehet! – bólintott Monica jelentőségteljesen. – No, ilyen az, amikor az anyád beismerő vallomást tesz – fordult a nő Lara felé.

– És akkor még nem is tudsz mindent! – Lara az anyjára nézett. Lilly nem csóválta a fejét, nem akarta beléfojtani a szót, maga is úgy érezte, ideje másról is beszélnie. Talán az is nyomasztja egy kicsit.

– Látomásaim vannak – mondta egyszerűen.

Monica kérdően nézett rá, várta a folytatást.

– Nem olyan, mint amilyenre gondolsz. Másfélék. Nem lettem sem látó, sem skizofrén, és nincs egyéb ideg és elmebajom sem, bár ez utóbbiban olykor magam is kételkedem. Szóval bizonyos időszakokban mesefigurákat látok magam körül. És élvezem, hogy ott vannak. Elkezdtem mesét írni róluk. Néhány már készen is van…– s aztán szépen lassan elmesélt mindent Monicnak, a ház vásárlásakor feltörő érzésektől Amélia történetén át. Egyetlen mozzanatot, gondolatot sem hagyott ki. – Szerinted mi ez, ha nem elmebaj? – várta a barátnője reakcióját.

– Úgy látszik. mégis van valami kiút abból a sűrűnek látszó lelki katyvaszból. Nincs ezzel semmi baj, írj meséket. Úgy tűnik, ezzel tudod oldani a feszültséget…

– És a látomások? – Lilly kíváncsi volt Monica véleményére.

– Azokkal sincs semmi baj, ha téged nem zavarnak meg. Az egyfajta csatornaként működik. Most az a dolgod, hogy meséket írj. Szépeket, hosszúkat, szívmelengetőket, úgyis annyi ridegség van ebben a világban. Amélia is azt tette. Nem hinném, hogy a házhoz van köze, inkább máshoz, magasabb régiókból, a te szellemiségedhez van köze. Képes vagy rá, hogy leírd, átadd, tedd hát meg, érdemesnek találtattál rá. – Monica olyan természetességgel mondta mindezt, hogy Lilly semmit sem kérdezett. Monica szavait értette, felfogta.

– Érdemesnek találtatott? – Lara viszont elképedt. – Ki által?

– A felsőbbrendű által, amit nevezhetsz Istennek, Univerzumnak, Felsőbb rendű lénynek, energiahalmaznak, Buddhának, a belső énednek. Mindegy minek nevezed, ugyanarról az erőről beszélünk. Anyád tudja, olvasott ilyesmit. Azt gondolom, ő érti, miről beszélek – magyarázta Monica.

– Akkor rendben. Én nem olvastam ezotériát, misztikumot és ilyesmit. Úgy érezem, két lábbal állok a Földön, de be kell vallanom, anya az utóbbi időben kibillentett az anyagi világba vetett hitemből. Több csodát láttam körülötte az elmúlt egy év alatt, mint eddigi életemben valaha is.

– Nem baj, te is tanulsz valamit – Monica kezébe vette a boros poharat, belekortyolt. – És hogyan tovább?

– Még nem tudom, most, hogy megint beteg voltam, nem történt semmi rendkívüli. A mesefigurák jöttek-mentek, de nem késztettek írásra. Igaz, erőm sem volt hozzá. Mintha tudták volna…− közben Mónicára nézett, a reakcióját várva. Halvány biccentés volt a válasz. −  Majd meglátjuk, mi történik…

– Steve tudja már, hogy meséket írsz? – Monica a desszertet majszolta.

– Dehogy! Még nem szóltam neki, de miért is kellett volna szólnom? Még csak három mesét írtam vagy négyet és mind a gépemen van. Azaz egy már nem, Lara készít hozzá rajzokat – Lilly is nekilátott a habos sütinek. Istenien nézett ki, remélte, hogy az íze is finom.

– Jól haladok vele, hiszen anya pontos instrukciókat ad. Még azt is megmondja, milyen színű kockás nadrágot visel a kobold, hogyan libben a szoknyája a királylánynak a szélben… Nagyon könnyű vele dolgozni – mosolygott Lara. – Ilyen pontos utasításokat még a főnökömtől sem kapok. 

– Ha elkészül egy kötetre való, add ki! – biztatta Monica. – Régmúlt idők mesevilágát kevesen idézik meg manapság. A mostani mesék már nem is igazi mesék – Kicsendült a szavaiból, hogy bizony nem tartja valami sokra a televízió különböző csatornáin megjelenő „agysejtölő” rajzfilmeket. – Szépek a régi mesék, de már lerágott csont, mindig újabb és újabb kiadásban. Hajrá! Én látok benne fantáziát!

– Fantáziát én is látok, csak a többivel van bajom. A kandalló tűzben táncoló tündérekkel, a söröspincékben tivornyázó koboldokkal, a lovagölő sárkányokkal és a bajkeverő boszorkákkal – nevetett Lilly. – Néha úgy érzem, körbevesznek, köröttem táncolnak. Máskor látom őket, amint csillagokat szórnak, fehéren ragyogó csillámokkal, kék végű üstökösökkel, ízzó rubint gömbökkel keringenek körülöttem. Olyankor valami csodás érzés ragad el, még nem tudom szavakba önteni – ahogyan beszélt Lillynek kipirult az arca, valósággal kivirult.

– Én úgy látom, elég jól megy ez neked – nevetett Monica. – Legalább is beszélni úgy tudsz róla, hogy mindenki azonnal rád figyel.

 

Április elején Lilly újra dolgozott a szerkesztőségben. Valami azonban megváltozott körülötte. A közös ebéd utáni napokban sokat gondolkodott, sokat beszélgettek Larával. Közben újabb meséket is írt. Nappal is, éjszaka is. Az éjszakákat jól bírta volna, csak reggel képtelen volt felébredni a vekker ordenáré csörömpölésére. Pedig ez már egy új szerzemény volt, mert a digitális óra csipogására már rég nem ébredt fel.

– Kiadom a meséket – fogadta egyik reggel Larát.

– Én nem is gondoltam, hogy nem akarod kiadni őket – mondta a lánya, miközben kávét töltött magának.

– Számomra ez nem volt ilyen egyértelmű – Lilly is újra teleborította a bögréjét. – Itt az újabb mese: Hóbagoly a címe. Az éjjel írtam. Kinyomtattam neked.

– Mikor mondod meg Steve-nek: Nem kellene már annyit halogatni. Mivel kiadóként is működtök, nem is kellene messzire vinni.

– A napokban megmondom neki – ígérte az anyja.

 

Pár nappal később rászánta magát, hogy elmondja a férfinak a mesék ügyét. A reggeli őrültek háza után egyenesen a férfi irodájába ment.

– Steve, beszélni szeretnék veled – lépett be.

– Hűha, ez komolynak látszik. Csak nem akarsz elmenni? – Steve még a gondolattól is rosszul lett.

– Ott azért még nem tartunk – nyugtatta volna Lilly, de az nem az a mondat volt, amelyik nyugalmat hozott volna Steve számára. – El szeretnék mondani neked valamit – próbálta menteni a helyzetet.

– Mondd, ne kímélj! – Steve megvárta, míg az asszony kényelmesen elhelyezkedik, aztán várt.

Lilly azt sem tudta előbb hol kezdje, aztán úgy döntött „in medias res” indít, azaz mindjárt a közepén.

– Meséket írok – bökte ki.

– Mesééééket? – csodálkozott a férfi. – Milyet? Olyan moderneket? Madonnásat vagy Gabor Csupossakat?

– Nem! Dehogy! Tündérmeséket. Olyan szépeket, szívhez szólókat, régieseket, igazi meséket.,,

– Na, akkor mesélj! – ez a felszólítás azt jelentette, hogy mindenről be kell számolnia. És Lilly újra elmesélte a történetet, amit Améliáról hallott, a házról, a mesefigurákról, ám arra vigyázott, hogy Steve-t csak olyan részletekbe avassa be, amelyet a férfi racionális agya befogad. Jól ismerte a férfit, sem látomásban, sem megérzésben, sem semmilyen földöntúli képességben nem hitt.

– Mikor adjuk ki? – jött a következő kérdés.

– Ha készen leszek. Bár azt sem tudom, hány mesét kell egy mesekönyvbe tenni, milyen terjedelemben, milyen rajzokkal, mennyivel. Ezért aztán azt sem tudom, mikor leszek készen.

– Mikor nézhetem meg azokat a meséket? – kérdezte Steve kissé előredőlve, hogy Lilly lássa, komolyan kérdezte, s belátható idejű választ szeretne kapni.

– Akár most, ha visszamentem a szobámba. Ma reggel átküldtem a szerkesztőségi gépemre is…

– Na, ezt már szeretem. Ez a gyorsaság. Küldd át. Elolvasom, aztán beszélünk róla. Gondolom, a lányod illusztrálja – Lilly bólintott. –  Igyekezz, ebédnél beszélünk – azzal útjára is engedte az asszonyt.