35. fejezet

2018.06.23 07:35

 

Valóban szép nyári este volt. A szellő lengedezett a fák virágai között bujdokolt meg-meg lebbentve néha egy-egy ágat. Néha még egy madár is hallatta hangját, s közben a város egyre csendesebben duruzsolt. Ahogy Lilly a tér közelébe ért a moraj kicsit felerősödött, még sokan voltak kinn az utcán. Némelyek vidáman nevettek, mások csendesen sétálgattak. Lilly is andalgott. Élvezte az időt, az estét, a lágy szelet, a kellemes meleget. Pulóverét a vállára terítette, de csak azért, hogy ne kelljen azt is kézbe vinni.

Elment a szökőkút mellett. Először nem is látta a villanást. Aztán a szeme sarkában érzékelte újra a fényt, amelyet az utóbbi időben olyan sokat látott már. Visszafordult. Nem hitt a szemének. A víz apró cseppjei között kismanók táncoltak halványkék ruhácskában, könnyedén libbenve a vízcseppek tetején. Elmosolyodott. „A kis csibészek! Még a vízen is tudnak hancúrozni. Hogyne tudnának – emlékeztette saját magát –, hiszen mesefigurák.” Nézte, nézte a manókat, örült a táncuknak, s csodálkozott – mint már megannyiszor – hogy ezt a csodát csak ő látja. Talán kicsit sajnálta is az embereket, akik körötte sétáltak, nézték, bámulták a csobogó szökőkutat, s nem látták a táncoló manókat, akik vidámságot hoztak ez estéjébe.

Aznap este a kékruhás manókról írt mesét. A kis huncutok mindig borsot törtek a gonosz varázsló orra alá, míg az elunta a sok-sok csibészséget, és más vidékre költözött. Hamar befejezte. Éjjel kettőre már ágyban is volt.

Lefeküdt, megpróbált kicsit ellazulni. Sikerült is, ám egyszer csak hirtelen, mintha belészúrtak volna valamit, megremegett a teste, a remegés szétáradt a zsigereiben. Nem volt rossz érzés, ám Lillyben félelem támadt. „Vajon mi ez?” – azon gondolkodott, ami egész nap történt vele. Mi okozhatta? Nem talált magyarázatot. Monica jutott eszébe, erről a témáról, érzésről vele kell beszélgetnie. Nyúlt a telefonért, amikor tudatosodott benne, hogy ép elméjű ember ilyenkor nem telefonál. „Ki mondta, hogy én ép elméjű vagyok? Sokszor már magam is kételkedem benne!” – próbálta magát menteni. Végül is letette a telefont. Bármilyen jó barátja is Monica, mégsem hívhatja fel éjnek évadján.

Lassan szenderedett el. Éjszaka félelmetes dolgokat álmodott. Egy hatalmas lépcsősoron indult lefelé, aztán a lépcsőfokok elfogytak, ő pedig nem tudott megállni, csak lépegetett tovább a semmibe. Aztán már csak zuhant, körötte szélvihar, izzó házak, lebegő sötét árnyak. „A Pokol. Ilyen lehet a Pokol” – gondolta álmában. Jeges veríték gördült végig a hátán. Erre ébredt. Már tudta, hogy nem kell Monica elemzésére várni, a félelem az, ami megmozdult benne. De vajon mitől fél. Felült az ágyában, csak bámulta az ablakot, s közben próbálta megfejteni, mitől is fél. A munkától nem, hiszen nap, mint nap dolgozik, ezt teszi már húsz éve. A mesék kiadásától sem fél, attól sem, hogy nem hoznak majd sikert. Magának be merte vallani, hogy azért vannak benne kételyek. Ám ez még az egészséges kétely kategóriába tartozik. Felkelt, felhúzta a redőnyt. Nagy, nehéz, amolyan békebeli redőny volt ez, amit nem remegtetett meg egy kis szél, nem csapkodta, verte az ablakot, ha vihar tombolt kint. Beengedte a napfényt. Jó sokat, mert úgy érezte, csípős hideg van a hálószobában. Pedig csak az álma hatásait érezte. Kint tombolt a nyár, már kora reggel jócskán húsz fok fölött állt a hőmérő higanyszála. Erről maga bizonyosodott meg, amikor a nappaliban a redőnyöket felhúzva, kilépett a jókora teraszra, s megnézte a fali hőmérőt. „Bármennyire is fázom, mégis valami nyári ruhát kell felvenni, mert nagyon meleg lesz ma is” – fordult vissza a nappaliba. Elkészítette a reggeli kávét, mellé tett két pirítóst. Bögrével a kezében újra kiballagott a teraszra. Hét óra körül járt az idő, de a téren már sokan voltak. Senki sem andalgott, senki sem sétált vagy múlatta az időt. A legtöbb ember a munkahelyére sietett. Lilly megitta a kávét, beballagott a kenyérszeletekért, amelyekre egy hirtelen ötlettől vezérelve egy-egy lapka sajtot és egy-egy paradicsomkarikát rakott, azzal visszaballagott a teraszra. Jó volt látni az ébredező várost. Belegondolt, hogy ezt még igen keveset látta, az aludni térő, elcsendesedő várost annál többször. Tony Müller jutott eszébe, s az, amit Steve mondott róla. „Szegény ember! Lám, lám, nem elég, ha valaki jóképű, jól keres, valami más is kell, amit a felesége nem kapott meg. Talán nem is kellene elhamarkodottan ítélnem, tulajdonképpen egyik oldalt sem ismerem” – intette magát Lilly. Az évek alatt megtanulta, hogy ne mondjon másokról véleményt, ne ítélkezzen mások felett, hiszen mindenkinek ott van a maga keresztje, foglalkozzon azzal. Monica fogalmazta meg nagyon sokszor, hogy aki másokat kritizálja, tulajdonképpen önmagáról alkot véleményt. Lilly elfogadta, és alkalmazta is, ez volt az egyik az élet hét törvényéből. „Szóval ma Tony Müllerrel ebédelek. Kíváncsi vagyok, mi történt vele az utóbbi másfél évben” – biztosan elmélkedett volna még egy ideig ezen, ha nem szólal meg a mobiltelefonja. A csörgésre megriadt, kizökkent a gondolatfolyamból. „Ki az ördög lehet az ilyen hajnalok hajnalán?”– arra készült, hogy összeszidja a korai telefonálót, de amint meglátta a kijelzőt, letett róla. Tony Müller hívta.  

– Tony? Van valami baj? – kérdezte, miután a férfi többször is elnézést kért, amiért ilyen kora reggel hívja, de mindenképpen szólni akart, hogy elképzelhető, késik egy kicsit az ebédről, mert ma reggel szóltak neki, hogy az egyik építkezésre ki kell mennie.

– Lilly, megoldható lenne, hogy akkor indulj el, amikor szólok, hogy megérkeztem a városba? – kérdezte a férfi.

– Nekem az sem gond, ha áttesszük máskorra, ha neked ma nem alkalmas – mondta az asszony, a hangján ugyan nem érződött, de csalódott lett volna, ha a férfi ezt választja.

– Nem, nem, mindenképpen veled szeretnék ebédelni ma. Ha visszajöttem, egész délután szabad vagyok. Nem gond? – Tony semmiképpen nem akarta lemondani az ebédet, kora reggel még azon gondolkozott, hogyan tudná máskorra tenni a vidéki utat. Az építkezés viszont nem állhat meg, így a magánprogramját kellett ahhoz igazítani.

– Jó, akkor a szerkesztőségben leszek. Hívj fel, ha megérkeztél – Lilly is megkönnyebbült egy kicsit. Ebben maradtak. A férfi elköszönt, Lilly még a kezében tartotta egy ideig a néma készüléket, s azon gondolkozott, miért is lett volna csalódott, ha nem jön össze az ebéd. Várta, készült rá, és olyan régen ebédelt már valakivel, aki nem a munkatársa, aki jobbára idegen neki. Tony Müller az volt.

A délelőtt nagyon gyorsan elrepült. Annyi dolga volt, hogy észre sem vette, hogy már egy óra is elmúlt, s Tony még mindig nem jelentkezett. Végül is fél kettőkor csörrent meg a mobilja.

– Nincs még későn? – szólt bele a férfi köszönés helyett. – Bocsánat, most végeztem, azaz félórája, mert már itt vagyok a városban. Érted menjek?

– Nem, ha oda megyünk, ahová megbeszéltük. A Coner’s nincs messze tőlem, gyalog pár perc…

– Mehetnénk máshová. Ismerek egy jó kis vendéglőt a szomszédos kisvárosban. Nagyon jó a konyhájuk. Nem valami flancos hely, de az étel nagyon finom és a kiszolgálás is korrekt. Mit szólsz? Van időd?

– Van időm is, kedvem is ehhez az étteremhez. Mi a neve? – kérdezte Lilly, közben már a táskáját pakolta.

– Talán Kék Nefelejcs, vagy ilyesmi, valami virág neve van, de ezzel én hadilábon állok. Ha azt kérdezed, mikor épült maga a ház, milyen stílusban, milyen módon, azt könnyebben meg tudom mondani – nevetett a férfi, utalva arra, hogy nem a hely szelleme és neve érdekelte, sokkal inkább az épület, amelyben már legalább száz éve működött.

– Rendben – Lillynek eszébe jutott Burt, aki hasonlóan viszonyult az éttermekhez, színházakhoz és egyéb épületekhez. – Pár perc és készen vagyok.

– Lent várlak! – Tony bontotta a vonalat.

Lilly izgatott lett. Az okát nem tudta volna megmondani, de belül a gyomrában érezte azt a kis bizsergést. Odatette a kezét egy pillanatra, de nem lett könnyebb, sőt a keze is átvette a finom remegést. Mosolygott magán: mint egy bakfis. Beköszönt Steve-nek, szólt, hogy elmegy, s ma már nemigen jön vissza.

– Tony? – tolta fel a szemüvegét Steve a homlokára.

– Igen.

– Akkor jó étvágyat és kellemes délutánt!

Lilly legszívesebben rohant volna le a lépcsőn. Nem tette, egy komoly szerkesztő mégsem rohangálhat! Megint csak a szerelmes bakfis jutott eszébe. Mosollyal az arcán lépett ki a nagykapun. A meleg egyenesen mellbe vágta. Erre azért nem számított. Meglátta Tonyt, amint éppen kiszállt egy ezüstszürke BMW-ből. „ Minden építésznek BMW-je van?” – ötlött a kérdés Lillyben. Burt is azt szerette. Az autó felé indult.

Tony udvariasan az ajtóhoz lépett, kinyitotta. Az asszony újra jól érezte magát, a kocsiban kellemes hűvös volt a levegő.

– Nem zavar a klíma? – Tony becsatolta az övet, s már indított is.

– Nem, köszönöm, nagyon jó így!

A városból kifelé vezető úton általános dolgokról beszélgettek. Többnyire a munkáról. Tony keveset tudott Lilly munkájáról, így arról faggatta. Beszélt a sajátjáról is, de tisztában volt azzal, hogy az asszony elég jól ismeri az ő munkáját a férje révén. Tizenöt percnyi autózás után megérkeztek. Lilly elnevette magát, mert a vendéglőt Vén Diófának hívták, köze sem volt a kerti virágokhoz, pláne a kék nefelejcshez. Onnan kapta a nevét, hogy az udvarán egy hatalmas, talán több száz éves diófa állt, még mindig zölden és üdén.

– Mondtam, hogy engem jobban érdekelt az épület, mint a neve – mentegette magát Tony. – A konyhájuk viszont, szerintem, a környéken a legjobb. Mostanában elég sokat eszem étteremben, bízhatsz bennem – egy, a rózsalugasban álló kerti asztalhoz vezette az asszonyt.

Lilly ámulattal nézte. Hogy-hogy ők még soha nem jártak itt. Az épület valamiféle régi csárda lehetett, párszor felújítva már az elmúlt két évszázad alatt. A kertben sárga, piros, rózsaszín és fehér rózsalugasok alatt rejtették el a fehérre festett kovácsoltvas asztalokat és székeket. Az asztalokra piros-fehér kockás terítőket tettek, középen csuporral, amelyben szalvétába csavarva az evőeszközök bújtak meg. Más világba csöppent. Úgy érezte magát, mint egy polgárasszony a 19. század elején.

– Csodaszép! – kiáltott fel, amikor ámulatából végre magához tért.

– Valóságos gyöngyszem! … Minden értelemben – mondta Tony, tisztában volt azzal, hogy az asszony a környezetre értette, amit ő mindig az épületről gondolt.

– Helló, Tony – lépett az asztalukhoz egy fiatal jóképű pincér. – Kezét csókolom! – köszönt Lillynek is. – Parancsolnak étlapot?

Tony bólintására két étlapot tett le eléjük kinyitva.

– Italt, mit szabad hoznom?

– Én csak egy szénsavmentes ásványvizet kérek citromkarikákkal – mondta Lilly, az étlapot lapozgatva.

– Én is a szokásos módon – a pincér bólintott, jól ismerte Tony szokásait. Aztán Lillyhez fordult. – Van valami elképzelésed, mit szeretnél enni?

– Igen, általában ilyenkor valami sültet eszem, sok-sok salátával és egy könnyű levest.

– Akkor megengeded, hogy Marcira bízzam az ételt? – látszott rajta, hogy vakon rá meri magát bízni a pincérre, nem fog benne csalódni.

– Természetesen.

Így aztán nem volt szükség az étlapokra sem, mert Tony Marcira, a főpincérre bízta az egész ebédet.

– Tudod, mostanában sokat eszem itt, ugyanis itt lakom kinn, pár száz méterre van innen a házam. Ebédelni itt szoktam, ha itthon vagyok. Végig ettem már az egész étlapot – magyarázta a férfi.

– Ezer kérdésem van, azt sem tudom, melyikkel kezdjem – Lilly picit zavarban volt. Mindent tudni akart a férfiról, de nem akart tolakodó lenni.

– Kezdjük a vidámabb dolgokkal, ha lehet. Bár azt hiszem, hogy egyikőnk életében sem történtek nagyon vidám dolgok mostanában – Tony egy pillanatra elgondolkodott. – Még mindig az újságnál vagy?

– Igen, s azt hiszem jó ideig még ott is leszek. Szeretem csinálni. És te? Mivel foglalkozol mostanában?

– Most éppen egy amolyan kastélyfélét építek egy orosz megrendelőnek, meg két üzemet, egyiket egy amerikai, másikat egy román befektetőnek. A kastély miatt késtem ma. Grandiózus építmény lesz. 18 századvégi stílusban kívül, a legmodernebb kütyükkel belül…

– Tudom, ebben te voltál mindig a „nagymester”, hogy Burt szavaival éljek. Összehozni a régit a legújabbal úgy, hogy egyik se csorbuljon.

– Hízelgő, amit mondasz. A jó öreg Burt – Tony szeme gyanúsan fénylett. – Bocsánat, a neve, az említése még sokszor csal könnyeket a szemembe. Olyan nehéz elhinni, hogy elment. Üres lett a világ nélküle… Mondom én ezt, neked, amikor te ezt sokkal jobban érzed, mint én.

– Nem tudtam, hogy ti annyira közel álltatok egymáshoz, hiszen nem te voltál a társa…

– A mi barátságunk nem építész barátság volt, hanem emberi. Amikor együtt voltunk, nagyon ritkán dolgoztunk csak. Ittunk, cigiztünk, a nőket bámultuk, beszéltünk róluk, aztán hazamentünk a mi kis feleségeinkhez. Sosem tettünk semmit…

– Tudom, Burtnek sokat jelentett a család – Lillynek jólesett ezt kimondani.

– Nekem is, amíg volt…

– Hogy-hogy volt? Elveszítetted őket? – ugyan Steve dióhéjban elmondta, mi is történt vele, de jobbnak látta úgy tenni, mintha semmit sem tudna.

– A feleségem elhagyott. Azt mondta, túl unalmas az élete mellettem, kalandokra vágyik, új férfira. Kiégett, már nem szeret – látva Lilly a csodálkozástól egyre nyúló arcát hozzátette: – Aztán kiderült, viszonya van egy rendőrtiszttel, de már elég hosszú ideje. Kiderült, a bátyád áthelyeztette a tisztet, de ment vele a nejem is, sőt vitte a lányokat is.

A nőnek rémlett, mintha hallott volna valamit Martintól, de igazán nem érdekelték a városi pletykák, így nem is figyelt rá eléggé.

– Mikor történt? – kérdezte.

– Már több mint egy éve. Tavaly tavasszal, márciusban költöztek el.

– Ki vagy borulva tőle?

– Már nem. Akkor kivoltam. Nem értettem, hol rontottam el, mit tettem rosszul, egyáltalán mit tettem és mit nem, amit mégis kellett volna. Nem hazudok, ha azt mondom, minta apa és minta férj voltam. Talán éppen ez utóbbi volt a baj. Nem tudom, de már nem is érdekel… Az fáj, hogy a lányaimat csak évente egyszer láthatom.

– Miért? Olyan messze költöztek?

– Igen, Dél-Franciaországba. Jack Hammon nem volt elégedett az állással, amit kapott és a nemzetközi rendfenntartóknál keresett munkát. Kapott is, négy hónapja élnek Franciaországban.

– Sajnálom – Lilly csak ennyit tudott mondani.

– Én is, de már túl vagyok az egészen. Dolgozom. Építettem egy házat itt, majd, ha van időd és kedved, ebéd után szívesen megmutatom. Nem nagy, rájöttem, ha egyedül vagyok nincs szükségem négy szobára. Más minden van, nagy terek, bőséges hely mindennek, de hálószoba csak kettő van – magyarázta a férfi.

Közben megérkezett az étel. Lilly egyik ámulatból a másikba esett. Egyrészt az étel látványától, másrészt az adag nagyságától.

– Te jó ég, Tony! Nem mondtad, hogy csak fél adag kaját rendeljek, különben még holnap délben is itt ülhetünk – nevetett az asszony.

– Szép a mosolyod! – nézett rá Tony, amitől Lilly egy pillanatra zavarba jött.

– Köszönöm – s érezte, mintha kissé elpirulna.

– Az étellel ne legyen gondod, a fiúk becsomagolják, ha szeretnéd. Profin csomagolnak. Nekem is szoktak. Nézd, ennek mennyei illata van!

A férfi marhasültet kapott, kapros-juhtúrós, fűszeres burgonyával, tojáslepénnyel és pirított zöldségfélékkel. A Lilly tányérján csirkemell-szeletek lapultak zöldségágyon, kis tálkában külön szószok, kétféle is, és köretnek pirított kukoricadara-darabkák voltak felhalmozva a tányér szélén.  

– Jó illata van. Éhes lettem! – Lilly nézegette, hol is kezdjen hozzá.

Az ebéd kellemesen telt. Tony kíváncsi volt, hogyan éli a napjait Lilly és a lánya. Érdeklődése őszintének tűnt, így Lilly nem volt bizalmatlan vele. Hosszasan beszélgettek az asszony érzéseiről, a talpra állás nehézségeiről, az olykor-olykor rátörő melankóliáról, és a temetőben tett látogatásairól. Az asszony beszélt a munkájáról, dicsekedett egy kicsit Lara tehetségével, ám a meséiről, a mesékhez és a lakásához fűződő különös kapcsolatról nem mesélt. Valahogy azt érezte, hogy erről nem kell beszélnie.