39. fejezet

2018.08.05 16:46

Másnap reggel Steve azzal fogadta, hogy Adam Bartlett megint a városban van, és újfent iszik, mint a kefekötő.

– Steve, korán van még nekem az ilyesmihez! – nyögte Lilly. Utálta, ha reggel korán a város szennyével fogadták, bár ez egyáltalán nem volt ritkaság. Szinte mindenki tudott valami új pletykát minden reggel.

– Tudom, de gondoltam, elmondom…

– Nem igazán érdekel – legyintett az asszony.

– Mi van, nem volt jó éjszakád? – élcelődött a férfi.

– De, igazán nagyon jó éjszakám volt – hatásszünetet tartott, hadd csigázza a többiek kíváncsiságát. – Hosszú ideje nem aludtam ilyen jól, mint most. 

Látta, hogy a többiek ennél egy kicsit többre számítottak.

– Nem volt veled a pasi? – hitetlenkedett Barbara.

– Nem, egyedül voltam, a fővárosban volt, későn jött haza, és én már nem hívtam át. Ha nagyon kíváncsi vagy, akkor megmondom, hogy ma együtt ebédelünk – Lilly eleget beszélt, a szobája felé indult.

– No, azért ennyivel nem úszod meg – szólt utána Barbara és elindult ő is Lilly szobájába.

– Mit szeretnél tudni? – tette le a táskáját az asszony.

– Hogy-hogy mit? Mindent! – Barbara látványosan leült az íróasztal előtti székre jelezve, hogy nem tágít, amíg részleteket nem tud meg.

– Csak nem gondolod, hogy most ecsetelni fogom, milyen az ágyban – Lilly nem hitt a szemének, meg a fülének.

– Nos, a legintimebb részekre nem vagyok kíváncsi, egyébként minden másra igen. Annyit tudok csak, hogy jóképű, mert az látszik kívülről… De a többi nem… Nos?

– Jaj Barb! – nevetett fel Lilly. – Jól van, kielégítem a kíváncsiságodat.  

Beszámolt minden eseményről, ami eddig velük történt. Nem hagyott ki semmit, ám nem beszélt az érzéseiről. Barbara viszont nem most lépett le a falvédőről, tudta, hogy valami nem kerek.

– Mindez nagyon szép és romantikus, majdhogynem tökéletes, de akkor mi a gond?

Lilly felkapta a fejét.

– Hát éppen ez! A tökéletesség!

– Idegesít, ha egy férfi maximálisan a kedvedben akar járni? De hát Burt is ezt tette huszonéven át, akkor ez jó volt? – Barbara nem értette mi a baja a barátnőjének.

– Igen, de az más volt, abban volt valami vagányság, valami más erő, ami ebből hiányzik…

– Tetszik neked ez a Tony? – tette fel a kérdést egyenesen Barb.

– Tetszik, nagyon is, csak mégis érzek valamit, valami hiányzik…

– Lilly, Tony nem Burt, és soha nem is lesz az – Barbara azt érezte, hogy Lilly Burtöt keresi Tonyban. Ez megrémítette, mert akkor Lilly egészen tévutakon jár. – Ő ilyen. Vagy el tudod fogadni így, vagy hagyd elmenni.

– Nem akar elmenni! Erről szó sincs. Ezeket én neki nem is mondtam, nem is mondom. A világért sem bántanám meg – szabadkozott Lilly. – Csak neked mondom, neked is csak azért, mert kihoztad belőlem.

– Lara mit szól hozzá? – Barbara kíváncsi volt a lány véleményére is.

– Mit szólna? Ismeri ezer éve. Pelenkás kora óta, hiszen Burttel ők ketten különleges barátságban voltak. Tudod, nem ilyen családdal összejárós, hanem olyan pasi barátság volt az övék. Egyébként pedig nem kérdeztem. Nagylány vagyok már, talán képes vagyok eldönteni mi a jó nekem, és mi nem – jelentette ki kategorikusan.

– Biztos vagy te ebben? – Barbara szeme résnyire szűkült.

– Nem, most, hogy mondod, már nem, nem vagyok biztos. Csak ámítom magam, de már ez is több a semminél – mondta Lilly.

– Gondold végig, jó alaposan! – Barbara menni készült.

– Azt teszem, bár biztosan van még néhány köröm… Na, menj már dolgozni, mert így én nem haladok!

– Én sem – lépett ki az ajtón Barbara.

Lilly egész délelőtt cikkeket olvasott. Mire Tony telefonált, hogy megérkezett, addigra már összefolytak a betűk a szeme előtt. Lusta volt kinyomtatni az anyagokat, gépben olvasta, attól viszont mindig elfáradt a szeme. Talált érdekes írásokat. Mindig van valami új a nap alatt. Most éppen egy turbó fogyókúra tartotta lázban a fél világ női olvasóit, abban reménykedve, hogy végre mindenki Dita Von Teese alakjával billeghet az utcán. Lilly nem igazán hitt a csodaszerekben, a természetes módszereket szerette. A választás viszont mindenkinek szíve joga. Mindenki maga döntheti el, miben hisz. A másik érdekes cikk a lúgosítással, a lúgos ételekkel foglalkozott. Jó, jó, csak egy kicsit macerás. Lilly szerette az egyszerű ételeket, ette a zöldségeket is, ám a húsfélékről nem szívesen mondott le. A marhasültet imádta, az pedig az mindjárt a tiltólista legelején szerepelt. Minden esetre a cikkek jók voltak, érdekesek és a képanyagot is megfelelőnek találta.

Az ebéddel megint csak nem volt semmi baj. Szinte tökéletes volt. Tony virággal várta az asszonyt, vörös rózsákat hozott. Lilly értékelte az igyekezetét. Az ebédet vidám hangulatban fogyasztották el. Tony történeteket mesélt az egyetemi évekről. Lilly nagyon jó hallgatóság volt, s fogékony agyának köszönhetően a hallottak többségét meg is tudta jegyezni. Halványan felderengett egy-egy korábban hallott történet. Burt is sokat mesélt. Lilly úgy érezte néha ugyanazt hallja sokadjára, pedig most nem Burt mesélt, hanem Tony.

Délután Tonynak dolga volt, így csak esti program jöhetett számításba.

– Gyere át hozzám egy újabb medence partira – kérte az asszonyt. – Kapsz finom vacsorát. – Ölelte át a vállát, amikor megálltak a szerkesztőség százéves tölgyfa kapuja előtt.

– Rendben. Nyolckor ott vagyok. Előbb nem, mert nekem is dolgom van – mondta az asszony. Maga sem tudta miért, nem akart korábban menni. Dolga nem volt, hiszen Madlena takarított, főznie nem kellett. Talán egyedül akart lenni egy kicsit. Át akarta gondolni ezt az egész románcot Tonyval. Érezte, van valami, ami miatt nem tud igazán feloldódni, valami zavarta, egy érzés, de nem tudott rájönni, mi lehet az. Úgy döntött, egy kis esti magány, gondolkodás, meditálás talán a helyes irányba tereli, talán rájön, mi lehet a gond.

A délutánt végigdolgozta újra. Sem Steve-vel, sem Barbarával nem beszélt. Olvasott, javított, válogatott, tette a dolgát.

Fogalma sem volt arról, hogy két szobával arrébb éppen az ő magánélete a téma.

– Nekem nem tetszik – jelentette ki Barbara, aki éppen Steve szobájának ajtaját támasztotta.

– Nekem is van benne valami zavaró, csak nem tudom, hogy mi – mondta Steve elgondolkozva. – Olyan nagyon ideálisnak tűnik. Egy szép nő, egy sármos férfi, mindkettő meglehetősen tehetős, alkotó munkát végeznek, olyan tökéletesnek tűnik az egész – fogalmazta meg a gondolatait a férfi.

– Ez az! Ezt a szót használta Lilly is, és éppen ezzel volt neki is baja. Valahol van valami bibi… Biztosan rájövünk – Barbara a ceruzája végét rágcsálta.

– Ha mi nem, akkor Lilly biztosan, tudod, neki ehhez van érzéke…

– Most nagyon nem úgy néz ki. Tétova, gondolkodó, de nem lát még semmit, csak érzi, hogy valami nem jó – mondta Barb.

– Beszélgettél vele?

– Igen, és éreztem rajta a feszültséget, a díszharmoniát. Pedig, ahogy te is megfogalmaztad külsőleg minden tökéletesnek látszik…

– No, majd meglátjuk… – zárta le Steve a beszélgetést azt gondolva, hogy lehetséges csupán ők látják így Lilly helyzetét, valójában pedig nincs is ott semmi.

Volt, de még mennyire, hogy volt.

Lilly épp csak beköszönt Steve-nek és haza is ment. A lakásában csend fogadta. Sűrű csend. Szokatlan volt. Az asszony lepakolta a holmiját, átöltözött egy könnyebb ruhába, kávét készített magának, kiült a teraszra. Bámulta az utca forgatagát. Sokan voltak a téren. Nyüzsgés, zene, hangos kiáltások, akkora zaj, hogy Lillynek máskor zsongott volna tőle a feje. Most egyszerűen felszabadítónak érezte a zsibongást. Ült és nézte. Élvezte. Észre sem vette, amikor a fejében elült a zaj, s a külső források is megszűntek, már csak ő maga létezett ott a teraszon egyedül. Tudatából teljesen kizárta a külvilágot, egyetlen zene, egyetlen nevetés hangja nem jutott el hozzá. A nagy csendbe Tony képe furakodott be: fekete ruhát viselt, szeme körül karikák sötétlettek, szemében félelmetes fény villogott. Hátán fekete köpönyeg, alatta éles kard, kezében kígyófejű bot, s a kígyó szeme vörösen izzott. Előtte egy lány feküdt, halovány sápadt testében éppen hogy csak pislákolt még az élet lángja… Lilly döbbenten ismerte fel a fekvő nőben saját magát… Szabadulni próbált még a gondolattól is, de az nem eresztette, szöges drótként fonta körbe a testét, húsába vágott, érezte a szögek szúrását, a drót szorítását… kapkodta a levegőt…enyhülés nem jött…hosszú percekig kínlódott, amikor a kép eltűnt. Lilly magához tért. „Jézusom! Mi volt ez?” – megtapogatta saját végtagjait, érezte a sajgást. Ruhája csurom vizes volt. Percekig ült mozdulatlanul, nem tudott mit kezdeni ezzel az egésszel.  A mesefigurák még csak rendben is lennének, de ilyen látomásokra nem készült. Vajon a ház teszi? Vajon Amélia szelleme akar valamit a tudomására hozni. Hihetetlen és misztikus, félelmetes, borzongató, mégis volt benne valami, ami a félelmet elnyomva arra késztette az asszonyt, hogy keressen, kutasson valami után, amit még maga sem tudott, mi lehet.

Bement a nappaliba, meglátta az órát. Hihetetlennek tűnt, hogy több mint egy órát ült kinn a teraszon. Már fél hét volt. „Van még másfél órám, amíg Tony ideér értem. Addig ki kellene találni valamit, hogy miért is nem megyek vele. Félek? – tette fel a kérdést magának. – Ez csak egy képzelgés, egy álom, a valóság nem ez. De mi van, ha mégis! Óhhh, hol a fenében van ilyenkor Monica, akivel ki lehet vesézni az ilyen helyzeteket.” Monica pasizik, nagyon is jól tudta, végre talált magának valakit, akivel igazán jól is érezte magát, így aztán ideje legtöbb részét vele töltötte. „Mindegy, megoldom. Tony kellemes úriember, biztosan csak a koboldok játéka, hogy gonosz színben tűntetik fel” – próbálta lezárni a dolgot magában. Nem igazán ment, mert amíg készülődött folyton betolakodott a fejébe a gondolat, hogy ne menjen sehová. Elhessentette.

Pár perccel nyolc előtt megcsörrent a mobilja. Tony volt az. Arra kérte, menjen már kocsival, mert a barátai váratlanul beugrottak hozzá néhány percre és nem szeretné most elküldeni őket. Szívesen venné, ha Lilly is megismerkedne velük. Az asszony beleegyezett. Magához vette a kocsi kulcsát és leballagott a garázsba.

Tony háza előtt négy autó állt. Lilly meg is jegyezte magában, hogy mennyi barátja lehet Tonynak, legalább négy és mindenki kocsival jött. Tony széles vigyorral az arcán engedte be. Lilly megdöbbent. A házban legalább húszan voltak, rövid nadrágos férfiak, félig meztelen nők, kezükben italos pohárral. No, ennyit a romantikus, kettesben eltöltött estéről… Tony mindenkinek bemutatta, s bár Lillynek ugyan nagyon jó memóriája volt, ezeket a neveket szinte azonnal el is felejtette. Volt a vendégek között egy kopasz, rossz arcú, szúrós szemű fickó, aki nagyon sokáig szorongatta a Lilly kezét, és beszélt, beszélt hozzá. Egyedül az ő nevét sikerült megjegyezni. Thomas Mayer hívták, német származású építőipari vállalkozó. A maffiózó kinézetű férfi igazán kellemes társaságnak bizonyult, ugyanis Tony elég gyakran otthagyta, hogy a többi vendég után járjon.

– Kellemes party, igaz? – fordult az asszonyhoz a férfi. – Régen nem jártam Tonynál. – közelebb hajolt és a nő fülébe suttogta – A felesége nem szerette, ha jövök. Magának megsúgom, félt tőlem, mert én átláttam rajta.

– Party? Én egy kétszemélyes romantikus vacsorára készültem – jegyezte meg.

– Azt hiszem, az most elmarad, ahhoz kicsit sokan vagyunk itt… – mondta a férfi, aki aztán a munkájáról kérdezte Lillyt. Közben olykor-olykor előkerült Tony, s vagy egy boros vagy egy pezsgős poharat nyomott az asszony kezébe. Lilly csak a boros poharat tartotta meg. Abból sem ivott sokat, néhány kortyot. Jobbnak látta nem inni.

– Tony, beszélnem kell veled – fogta meg a férfi karját, amikor újra arra járt.

– Miről szívem? Érezd jól magad, majd holnap beszélgetünk…– húzta ki a férfi a karját.

– Nem mondtad, hogy partyt adsz….

– Nem, de gondoltam, nem bánod….vagy igen? – Tony szemében frucsa fény villant. Lilly akkor döbbent rá, hogy itt egy kicsit többről van szó, mint egyszerű partyról. Aztán, ahogyan a társaság egyre többet ivott, úgy oldódtak a gátlások. Lekerültek a ruhák, az a kevés is, ami eddig a vendégeken volt, s párocskák húzódtak egy-egy ágy, kanapé közelébe….Lillynek forgott a gyomra…Mibe csöppent?

Thomas Mayer állt meg mellette, teljesen felöltözve, kezében egy boros pohárral.

– Erre nem készült igaz?

– Hát nem, annyi szent – nyögte Lilly.

– Szwinger klub. Néha Tony azt csinál a házából. Élvezi… én nem. De úgy látom maga sem… Hoppá! – Tony ebben a pillanatban lejtett el előttük anyaszült meztelenül egy idétlenül vihogó szőke lánnyal a karjában…

– Sokat ivott? Hazavigyem? – nézett rá a férfi.

– Megoldom egyedül, de azért köszönöm. Nem ittam sokat….– köszönés nélkül lépett le, amúgy angolosan.

Óvatosan vezetett. Soha nem ült kocsiba, egyetlen korty bor után sem. Most nem érdekelte mi lesz, hazamegy. Hogy is kerülhetett ilyen helyzetbe. Hát ennyit a tökéletes pasasról, a tökéletes kapcsolatról. Megvan a „bibi”.

Még haza sem ért, megszólalt a mobilja. Tony volt az…

– Lilly, ne haragudjon, nem Tony vagyok, csak a mobiljában megtaláltam a számát. Tudni akartam, hogy hazaért-e rendben – Thomas Müller érces hangja szólalt meg a telefonban. – Örülök, hogy egyáltalán felvette…

– Kíváncsi voltam, rájött-e, hogy eljöttem…

– Nem hinném, utolérte a kábulat…

– Kábulat! Még az is?! Jesszusom, mibe keveredtem? – Lilly nem győzött hálát adni saját eszének, hogy eljött.

– Korpa közé keveredett, kedvesem. Magának nem ott a helye, mint ahogyan nekem sem. Öreg vagyok én már ehhez! – nevetett a férfi. – Vigyázzon magára, és aludja ki azt a fickót, nem magához való – azzal a férfi kiszállt az éterből.