.jpg?ph=8b00ed66c6)
43. fejezet
A nappalit opálos fényben találta, s a kandalló körül örömtáncot jártak a mesevilág misztikus, aprócska figurái. Lilly csendesen nevetgélt. Olyan érzése volt, mint amikor a szülők elmennek otthonról, a tinik pedig rászabadulva a lakásra vad bulizásba csapnak. Igen, csak a tinik abbahagyják, ha hazaérnek a szülők és kínosan ügyelnek arra, hogy rend legyen. Nos, ez esetben nem az történt. A meselények körbefogták Lillyt, s körötte táncoltak tovább. Parányi csillagok ezreit szórták az asszonyra. Ő pedig csak állt a kör közepén és velük nevetett. Hallotta a lágy dallamokat, érezte a simogató meleget, ami a lények táncából fakadt. Tündérnek érezte magát… És ez a tündér észre sem vette mikor fújta tele a szemét az álommanó azzal a bizonyos álomporral, amely olyan világokba repítette, ahol még sohasem járt. Érezte a frissen kaszált széna illatát, érezte, amint a kora reggeli nap első sugara a hasát melengeti, körötte a lágy szellő vidáman lebegtette a vászon függönyöket. Lustán fordult meg, s valamibe beleütközött. Az ágyban nem volt egyedül. Előbb egy arctalan embert látott, aztán kitisztult a kép… Thomas volt az. A férfi félálomban átkarolta a nőt, magához húzta, a nő pedig belebújt a férfi meleg mellkasába, biztonságban volt, hazaért.
A reggeli valóság azért egy kicsit más lett. Az asszony ugyanis úgy aludt el a kanapén, ahogyan volt. Elegáns estélyiben, felékszerezve…
Mielőtt kávét főzött magának, belebújt a köntösébe. Körbenézett a nappaliban. Nyoma sem volt a tegnap éji meselény bulinak. Persze, hogyan is lehetett volna nyoma, hiszen ők csak az ő képzeletében léteznek… Teljesen valóságosnak élte meg. Elhessentette a gondolatot, nem akart azon elidőzni, hogy lehet, mégis jobb lenne egy pszichoanalitikust meglátogatni. Eddig tulajdonképpen jól elvolt velük, miért ne lehetne ezután is. Ráadásul most már csak meséket ír… Leült a konyhában. Felkönyökölt az asztalra, mint a kocsmában szokás. Gondolkodni próbált… Thomas… Thomas és megint csak Thomas… – Ajaj! – sóhajtott egy nagyot – ebből baj lesz! Hogy mekkora azt nem is gondolta.
Gondolatait a telefon csengése szakította félbe. Nem találta. A táskájában volt, amit a hallban hagyott az éjjel. A férfi hívta.
– Jó reggelt, kicsi Lilly! Hogy aludt? – volt valami a férfi hangjában, amitől Lilly nem érezte jól magát a kedveskedő megszólítás ellenére.
– Köszönöm, nagyon jól, ruhástól aludtam el a nappaliban. Magam sem tudom, hogyan történt….És ön, kedves Thomas?
– Nem aludtam egy mákszemnyit sem – fáradt volt a hangja. – Gondolkoztam, kettőnkön. Kérem, Lilly, ne ijedjen meg. Most el kell utaznom újra pár napra, lehet, hogy egy hét is lesz belőle. Egyik moszkvai építkezésen adódott egy kis gond. Nem tudom, lesz-e időm hívni, kérem, várjon rám. Ha visszajöttem, mindent megbeszélünk. Azt hiszem, van mit…
– Igen, én is így gondolom – jegyezte meg Lilly, közben a szája kiszáradt, a torkán gombócok gyűltek, tudta, ha a férfi nem teszi le a telefont, biztosan elsírja magát.
Thomas azonban hamar elköszönt, ennek ellenére Lillynek könnyek gyűltek a szemébe és egy darabig szipogva szorongatta a néma telefont. „Megint elment. De hát nem történt semmi, azt sem tudod, hogyan érez, mit akar” – próbálta magát nyugtatni, kevés sikerrel.
Lefőtt a kávé, bevitte a nappaliba. Legnagyobb meglepetésére egy jókora fa lebegett a kandalló előtt, amelynek szinte minden ágán tündérek, koboldok, apró figurák ültek. Olyan valóságos volt, Lilly azt érezte, megérintheti őket. Kinyújtotta a kezét az egyik ág felé, a kockás sapkás kis kobold boldogan ugrott a tenyerébe, Lilly csak látta, hogy ott van, de nem érzett semmit. A kobold bolondozni kezdett: csúfolódott, pofákat vágott, aztán vad táncot járt, majd cigánykerekezve visszalibbent a fára. Mosolyt csal Lilly csalódott arcára. A mosoly láttán megbolydult a fa. Zenészek bújtak elő az ága közül, a tündérek táncra perdültek, a tűzokádó sárkányok pedig azt játszották, hogy valójában ők tűznyelők… elképesztő dolgokat műveltek. Lillynek jókedve kerekedett… Rájött, hogy az apró népség valójában ezt akarta… Leült a nappaliban, egy pillanatra kiszaladt a fejéből Thomas és az, hogy elment. Ott volt az a kis vidám népség, lekötötték a figyelmét.
A kis vidámságnak az lett a vége, hogy az asszony égész éjszaka fent volt és írt. Vidám, bolondos mese kerekedett a féktelenül szórakozó tündértársaság éjszakai megjelenéséből. Igaz, hogy hajnali négyig írt, de egyáltalán nem érzett fáradtságot. A szeme, az alatta szélesen meghúzódó karikák ellenére, vidáman csillogott. Magában már azon kuncogott, hogyan fogja Lara majd lerajzolni a duhaj társaságot. A koboldok szinte percről-perce növekedő sörhasát, a basáskodó koboldfeleségek folyamatos csúnyulását, a tündérek mind szerelmesebbé válását… csak sört ittak és valami tündérlöttyöt, de széles jókedve kerekedett tőle az egész társaságnak. A végén még a fa is táncra perdült, úgy mintha meg sem kottyant volna neki, hogy több százéves gyökereit kell táncra perdíteni. Mire Lilly befejezte a mesét, a társaság is visszanyerte eredeti állapotát. Várták, hogy az asszony felébredjen.
Lilly későn tért magához, akkor is a telefon csengésére.
Kellemes meglepetésben volt része.
– Kedvesem, főz nekem egy kávét? – szólalt meg a kellemes bariton.
– Még nem ment el? Akkor hogyne, persze! Mikor jön? – Lilly kellemes bizsegést érzett a gyomra tájékán.
– Itt vagyok, esetleg kinyithatná az ajtót – a férfi hangja kellemes melegséggel töltötte el Lillyt. Szaladt ajtót nyitni.
Előbb csak egy csokor virágot látott, szépséges fehér rózsákat. Aztán előbújt a férfi is.
– Később indulok. Látni akartam – lépett be az ajtón.
– Örülök, hogy itt van…
Lilly még akart valamit mondani, de a férfi nem hagyta, olyan gyöngéden csókolta meg, olyan kedvesen húzta magához, hogy az asszony a másodperc töredéke alatt elfejtett mindent, ami addig a fejben járt: a mese, a kávé… A férfi betöltötte, elfoglalta a helyét minden gondolatnak. Édes, mámorító, lassú csókban forrtak össze… Szorosan ölelte magához, mintha soha többé el sem akarná engedni.
– Ne haragudj! – tolta el lassan az asszonyt magától. Nem a csók miatt kér bocsánatot, sokkal inkább azért, hogy ezt nem tette meg már hamarabb. – Pótolok, minden elmulasztott percet! – ígérte, aztán még mielőtt a nő megszólalhatott volna, újabb csókot kapott ezúttal forrót, vérpezsdítőt, szédítőt, aminek a következményeitől nincs menekvés. Az asszony nem is akart menekülni. Elolvadt a férfi karjaiban, átadta magát neki teljesen.
Nem kellettek a szavak. Thomas is, Lilly is tudta mit akar. A férfi a nőt akarta, a nő a férfit teljes egészében, és teljes szívéből.
Thomas felkapta az asszonyt, aki apró fejmozdulattal jelezte merre is van a hálószoba. A férfi jelképesen átemelte a küszöbön, s mielőtt letette volna lágyan a nő szájára hajolt. Magához húzta, keze óvatosan, lágyan, kedvesen felfedező útra indult az asszony testén. Nem volt nehéz kitapintani a domborulatait, hiszen csupán egy vékonyka selyemruha takarta. Lilly kedvesen erőszakosan állította meg a férfit, lesegítette róla a zakót, egyetlen mozdulattal szabadította meg a nyakkendőjétől, s a férfi mellkasát lágyan simogatva gombolta ki az inget rajta. Aztán a csupasz mellkasához simult, a férfi hangosan dobogó szívét hallgatta. Nem tudta eldönteni, hogy a szívét, vagy az ereiben vadul száguldó vér dübörgését hallja. Nem is érdekelte, bármelyik is az, sok-sok jót ígér neki. A férfi lassan csúsztatta a kezét a selyemruha alá, óvatosan felhúzva vette le, ott állt előtte a nő, akinek minden ízét-porcikáját kívánta, akit hetek óta nem bírt kiverni a fejéből.
– Lilly? – a kérdésben minden benne volt.
– Akarom – Lilly egy csókkal zárta le a kérdést.
Thomas szelíden fektette az ágyra. Melléfeküdt, a kezét a szája követte, beborítva a nő minden porcikáját, egészen addig, amíg már minden ízében remegett, teste forrón lüktetve várta a kielégülést. Thomas nem sietett. Simogatta, korbácsolta Lilly érzékeit, aki fátyolos tekintettel sóvárgott a férfi után. Lilly keze is elindult a maga útján. A legérzékenyebb pontokon érintette meg a férfit, érezve férfiasságának ébredését, a kínt, amellyel a nőt akarta. Thomas fölé hajolt, előbb az ajkaival a száját vette birtokba, aztán a nőt magát. Lilly remegve várta a férfit, az pedig olyan szelíden, olyan finoman hatolt belé, hogy majd belehalt a csodába. A szerelem igazi íze magával ragadta őket. Az ősi rítust követve együtt mozgott a nő és a férfi teste, egyre izzítva a parazsat, amely olyan elemi erővel lobbant lángra, hogy magával söpörte a férfi és a nő tudatát. Forrón ölelték egymást, megélve az pillanat minden örömét és kínját.
– Lilly – alig jött ki hang a torkán, lehelettel távozott a nő neve, de ebben az egy leheletben benne volt az elmúlt jó néhány perc minden mondanivalója. Pihegve feküdtek egymás mellett. A férfi egy pillanatra sem engedte el a nőt, keze rajta nyugodott, fejét odahajtotta. Hosszú percekig feküdtek így.
– Jól vagy? – könyökölt fel a férfi.
A nő szeme a könnyfátyolon át is csillogott.
– Csak nem sírsz? – riadt fel Thomas. – Megbántottalak? – fájdalommal telt meg a hangja. Minden vágya az volt, hogy az egekbe repítse ezt a nőt ő pedig sír.
– Jaj, nem, dehogyis – Lilly közelebb bújt, simogatta a férfi mellkasát. – Örömkönnyek – s hogy bizonyítást is nyerjen, amit mond, a férfi szájára hajolt s most ő volt az, aki incselkedve, kihívóan csókolta meg a másikat. Thomas nem tudott és nem is akart ellenállni a nőnek. A csók újra felkorbácsolta az érzékeiket… Más volt az íze ennek a szeretkezésnek. Vérvörösen izzó, émelygősen édes és mámorító. Megfeledkeztek az időről, a napról, a helyről, csakis magukkal törődtek és a másikkal. Órákkal később jutott ki Lilly a konyhába, hogy kávét főzzön.
– Mmmm, isteni illata van – a férfi a nő fölé hajolt és belecsókolt a nyakába.
Lilly kuncogott. Nem lehetett tudni, mire érti a férfi, a kávéra, vagy nő bőrére, de az asszonynak jólesett a csók. Érezte, amint a bizsergés végigfut a háta közepén, egészen a bokájáig.
– Nem bántad meg? – kérdezte a férfi a kávéját kavargatva.
– Úgy nézek ki? – kérdezett vissza az asszony. A szeme csillogott, az arca ragyogott a teste megtelt erővel és energiával.
– Gyönyörű vagy! Már annyiszor akartam mondani…
– Miért nem mondtad?
– Nem tudtam, hogyan reagáltál volna, egészen a vacsoráig…
– A vacsoráig? – felhúzta a szemöldökét, jelezve, nem igazán érti, hogy jön a kettő össze.
– A Galériába menet kézen fogtalak, és nem húztad el a kezed. Jó volt hozzád érni, éreztem, neked is jó – letette a kávét, az asszonyhoz lépett. – Így aztán nem tudtam elmenni, míg nem lehettem biztos benne, hogy kellek neked. Tudni akartam…
– Meg is kérdezhetted volna… – szólalt meg Lilly tétován.
– Túl egyszerű lett volna. Így jobb! – s mielőtt még Lilly tehetett volna bármit is, a férfi újra birtokba vette az ajkait. – Így sokkal jobb! – engedte el a férfi, aztán gyorsan el is kapta, mert Lilly egy pillanatra egyensúlyát vesztette.
– Az összes erő kiszalad a lábamból, amikor ilyeneket csinálsz… – nevetett. – És most már tudod, amit tudni akartál?
– Sejtem, de még sok-sok bizonyítékra van szükségem – bólogatott Thomas. – De most igazán el kell már mennem.
– Nem járattal mégy? – nézett rá Lilly.
– Nem, a gépem a reptéren vár. Csak ki kell érnem a reptérre és már itt sem vagyok. Gyere ki velem. Visszahoz a kocsi. Kérlek! – az asszony kezét szorongatta.
– Felkapok valamit, kimegyek veled – egyezett bele a nő.
Pillanatok alatt magára kapott egy kényelmes nadrágot, egy topot, kis kabátkát és egy lapos cipőt. Thomas elismerően csettintett.
– Inkább Moszkvába gyere velem, így nem tudok a munkámra koncentrálni, mindig csak te jársz majd a fejemben. Ha ott leszel velem, akkor…
– Akkor a délelőttöket az ágyban töltjük, mint most – nevetett Lilly. – Mégis csak az lesz a jobb, ha csak a reptérig megyek veled.
– Nem tudom, mikor jövök. Nem akarok semmit mondani, mert ha nem tudom tartani, akkor csak magyarázkodnom kell. Azt pedig nem szeretek, és nem is szoktam – mondta komolyan Thomas. – Azt sem ígérem, hogy felhívlak. Majd jövök, és itt folytatjuk. Ezt az egyet ígérhetem csak.
– Rendben, megértem – bólintott Lilly. – Majd jössz – nyugtázta, de belül máris érezte a férfi hiányát, máris tudta, hogy két napig nem lesz igazán gondja, de aztán hiányozni kezd neki a férfi és bosszantani fogja, miért nem hívja fel, miért nem jelentkezik, aztán majd haragudni kezd rá… Azzal is tisztában volt, hogy ezzel csak magának árt.
– Lilly, kérlek, ne gondolj semmire. Ne lovald bele magad semmibe. Visszajövök. Tudom, mi futott át az agyadon. Nincs értelme.
– Tudom, igazad van, csak ennek nem lehet parancsolni – mondta Lilly miközben kiléptek az ajtón.
A férfi autója lent állt a ház előtt. Lilly csak ránézett Thomasra, és tudta, hogy a kocsi ott várja reggel óta. Csak mosolygott. A férfi besegítette a kocsiba.
Félóra alatt értek a reptérre. Nem sokat beszélgettek. Thomas egész úton a Lilly kezét simogatta. A kocsi begurult a gép mellé. Mindketten kiszálltak. Az elmúlt években nem volt arra példa, hogy Thomas Müllert egy nővel látták volna. Így aztán a gép személyzete is és a biztonságiak is alaposan megnézték azt a nőt, akit a „főnök” magával hozott.
– Úgy látom kisebb feltűnést keltettem – súgta a férfi fülébe, amikor megölelte.
– Mostanában nemigen láttak hölgyet a társaságomban – súgta vissza Thomas. – Jó jel! Megcsókollak. Itt mindeni szeme láttára – jelentette be a férfi, s mivel Lilly nem tiltakozott meg is tette. Csókja lágy volt, ugyanakkor beszédes és nagyon finom. Nehezen engedte el.
– Vigyázz magadra! Jövök, amint tudok! – azzal a férfi fellépkedett a lépcsőn, az ajtó bezárul mögötte, abban a pillanatban felbőgött a kis magángép két motorja, s méltósággal a levegőbe emelkedett.
Lilly ott állt egy ideig, figyelte a magasba emelkedő gépet. A sofőr tisztelettudóan várt. Mikor a kis gép gombostűfejnyire zsugorodott, Lilly is visszaült az autóba.
– Kérem, vigyen haza! – szólt a sofőrnek. Szomorú volt. Útközben azonban eszébe jutott a délelőtt minden egyes történése, minden egyes perce, s úgy döntött ezek fogják féken tartani a gondolatait, amelyeket a férfi hiánya gerjeszt majd benn. Ettől jókedve lett.
– Asszonyom – szólt a sofőr, amikor kinyitotta az ajtót a ház előtt. – Thomas úr azt mondta, amíg nem lesz itthon álljak mindenkor a rendelkezésére.
– Köszönöm. Igazán kedves, de nem szándékozom menni sehová. A városban legtöbbször gyalog közlekedem, és van saját autóm is.
– Tudom, de Thomas úr a lelkemre kötötte, hogy ne hagyjam sehová sem gyalog menni. Itt fogom várni minden nap – Lilly érezte, hogy Thomas komolyan gondolta, amit a sofőrnek mondott.
– Azért ne álljon itt feleslegesen minden nap. Adjon egy telefonszámot és hívom, amint kocsival kell mennem valahová – mondta az asszony engedékenyen. Ha ez olyan fontos Thomasnak, hát legyen – tette hozzá gondolatban.