45. fejezet

2018.10.08 07:05

Két órával később sikerült elindulniuk a közeli hegyekbe. A várost elhagyva Thomas ismert egy kellemes kis vendéglőt, ahol megálltak egy késői ebédre. Ebéd után a hegyi úton kanyarogva beszélgettek. Thomas elmesélte a moszkvai út viszontagságait, a rosszul értelmezett terveket, a kispórolt építőanyagokat, az emiatt életveszélyessé vált födémeket. Lilly elképedve hallgatta.

– Olyan dolgokat tervezett meg az építész, amihez nem volt jogosultsága. Aztán még alá is írta. A statikusaim a hajukat tépték! Én is majdnem, ha lenne mit! – mondta a beszámoló végén. – Rendbe tettem mindent, elzavartam az építészt és a műszaki vezetőket is, itthonról hozattam másik kettőt. Ekkora építménynél nem lehet hibázni. Ezt te is olyan jól tudod, mint én, hiszen a férjed építész volt. ….Bocsánat. Nem akartam – kért azonnal elnézést a férfi, nem tudta, hogyan reagál Lilly a férje említésére. 

– Nem kell bocsánatot kérned. Már tudok együtt élni a gondolattal, hogy nincs. Eltelt két év. Lassan én is magamra találok… Azt hiszem, megtaláltam, amit kerestem. Ott vannak a meséim, és itt vagy te – simogatta meg a férfi vállát.

– Köszönöm.

– Mit csinálsz holnap? – kérdezte Lilly.

– Az irodában leszek, azt hiszem, lesz mit átnéznem. Majd csak este találkozunk, ha nem baj…

– Nem. Dehogy. Nekem is van dolgom. Stevehez megyek, szerkeszt és akkor én is mindig kellek, remélem nem egész napra – kuncogott az asszony. Ismerte jól Stevet, a férfi mindig kitalált valamit, csakhogy Lilly ne menjen haza korán.

Már besötétedett mire elindultak hazafelé. Thomas nem hajtott gyorsan, élvezték a kellemes őszi estét. Közben filmekről, zenéről beszélgettek. Hasonló volt az ízlésük mindkét téren. Az éjszakát újra együtt töltötték Lillynél.

Hétköznapok jöttek. Mindketten dolgoztak, olykor fáradtan dőltek ágyba, hol Lillynél, hol Thomasnál, de akadt olyan s, hogy mindketten saját ágyukban aludtak egyedül. Thomas dolgozott, ám nem tűnt el napokra, Lilly viszont éjszakákat töltött meseírással, csiszolgatással, vagy egyszerűen csak azzal, hogy ült a nappali kanapéján és gyönyörködött az aprócska meselények valószerűtlenül csodálatos táncában. Akadtak persze rossz napok is, ilyenkor Lilly fáradt volt és senkit nem viselt el maga körül. Thomas tudta, mikor kell elmennie, s mikor maradjon, mikor vigye el az asszonyt valahová, s mikor jobb, ha csak csendesen üldögélnek a nappaliban egy pohárka jóféle bor vagy egy forró tea mellett.

Decemberben kutyahideg volt. Lilly sokat volt kint a temetőben, Thomas rendszerint vele ment, mint ahogyan együtt jártak már az asszony szüleihez, Larához és Paulhoz vagy az asszony bátyjához és családjához. Thomas változatlanul sokat utazott, de soha többé nem fordult elő, hogy ne szólt volna Lillynek, ha nem sikerült időben hazaérnie. Nem költöztek össze igazán, mindketten megtartották saját lakásukat, de legtöbb időt mégis Lillynél töltötték.

Januárban tovább csikorgott a tél. Hó borította az egész várost, s a mínusz tíz fokos hidegben minden lefagyott, jégpáncél fedte az utakat. S ha ez önmagában nem lett volna elég, akkor még egy kis ónos eső besegített, hogy a városlakók véletlenül se merészkedjenek ki az utcára, kocsival semmiképpen sem. Lilly dolgozott, Thomas éppen a fővárosban töltötte az idejét. Tárgyalásai voltak.

Január második hetében egyik kora reggel Lilly a telefon éles hangjára ébredt. Thomas két nappal azelőtt utazott el újra Moszkvába. Egy új épület tervrajzát vitte és tárgyalásokat folyatott az építkezés kezdetéről. Előző este beszéltek, így Lilly meglepődve látta a kijelzőn Thomas nevét villogni.

– Jó reggelt! – szólt álmosan, ám bűbájosan a telefonba. Aztán hirtelen magához tért, arcáról lefagyott a bűbájos mosoly, helyét a kétségbeesés vette át.

Nem Thomas volt a vonal végén, hanem a moszkvai titkára. Lilly nem értette miért. A férfi hangja elgyötört volt, alig tudott beszélni, akadozott a hangja, könnyekkel küszködött, mire nagy nehezen elmondta, amit Lilly soha többet nem akart hallani az életében, hogy elveszítette azt a férfit, akit az elmúlt hónapokban a magáénak tudhatott. Thomas Mayer szívelégtelenségben meghalt az éjszaka. Egyetlen rövid perc elég volt ahhoz, hogy az asszony ismét a kínok kínját élje át. Egy rövidke perc alatt elveszített mindent, ezzel együtt önmagát is. Csak ült az ágyban, révedező tekintettel meredt a semmibe, tudata kikapcsolt, nem érzékelte a vonal végén már-már kiabáló embert, aki azt akarta tudni, jól van-e. Nem volt jól. Nagyon nem. Hosszú-hosszú percek teltek el, mire annyira magához tért, hogy visszavette a telefont. Szergej Vidovszkij megkérte, hogy repüljön oda, hogy együtt hozzák haza Thomas Mayer földi maradványait. A repülőjegye le volt foglalva, Szergej szokás szerint mindent elintézett, neki csak mennie kellett. A telefonhívás után Lilly hosszú percekig ült némán az ágya szélén. Tudta, hogy szólnia kellene valakinek, Larának, Stevenek, Barbarának, de nem volt hozzá lelkiereje.

Csengettek. Az ajtóban Lara állt kisírt szemekkel.

– Nagyon sajnálom, anya! – borult az asszony nyakába. – Szergej szólt, hogy biztosan szükséged lesz rám.

– A mindig figyelmes Szergej…– Lilly csak ennyit tudott mondani, sírásba fulladtak a szavai. 

– Gyere, segítek, szedd össze magad, a géped két óra múlva indul, addig még el kell jutni a reptérre is – Lara lassan bontakozott ki az anyja öleléséből, az asszony nem akarta elengedni, úgy kapaszkodott a lányába, mintha az életbe kapaszkodna..

Újabb csengetés. Ezúttal Martin és Léna érkeztek, aztán Steve, Lola és Barbara. Két kedves szó, egy-egy ölelés, ennél senki nem volt többre képes. A hír mindenkit letaglózott.

– Ti honnan tudjátok? – nézett rájuk az asszony.

– Lara szólt – mondta Martin. – Mondd, mit segíthetünk?

– Nem tudom, azt hiszem, semmit. Csak legyetek itt velem, amíg nem kell mennem.

– Én viszlek ki a reptérre – mondta Martin határozottan. – Léna is jön. Közben beszéltem Szergejjel, holnap már jöttök is vissza.

– Szergej tudja, mit kell tenni. Ő volt Thomas jobb keze… Thomas… – Lillyt utolérte a fájdalom. Előbb csak lassú cseppekben folydogáltak a bánat könnyei, aztán patakokká nőttek, majd folyammá duzzadva ismét hangos zokogással törtek elő. Elveszítette az önuralmát, a zokogás az egész testét rázta, képtelen volt abbahagyni. „Nem, ez nem történhet meg vele még egyszer. Egyszer már kiállta a kínok kínját, egy ember nem bír el ennyit…” – ezeket a szavakat motyogta zokogás közben. A többiek csak a szófoszlányokat hallották, és sejtelmük sem volt arról, mit is kezdjenek a magán kívül lévő asszonnyal. Lara felhívta az orvosukat, aki lóhalálában jött át Lillyhez. Nyugtatókat kapott, hogy az képes legyen kibírni az előtte álló három órás repülő utat és mindazt, ami utána következik.

– Azt mondjátok meg nekem, miért én már megint? Mit ártottam, vétettem az Úristennek, hogy ennyi bánatot, fájdalmat kell elviselnem? Nem volt semmi baja? Miért éppen vele történt ez meg? Miért? Miért? ….Ki adja meg a válaszokat nekem? – hangjaimmáron csöndes volt. Révetegen bámult maga elé, a doktor nyugtatói lassan hatottak.

Lara összepakolta a kézi poggyászát, Martin pedig elvitte a reptérre. Számítottak rá, külön helyet kapott a gépen, ahol nem zavarta senki, ahol nem vizslatták kíváncsi szemek. A légiutas-kísérő fiatalember rendkívül figyelmes volt vele.

A Seremetyevón Szergej várta. Csendes volt ő is. Hiányzott az energikussága, a tettrekészsége, hiányzott belőle az életerő. Thomassal együtt az is elveszett.

– Hol van? – kérdezte Lilly szinte köszönés helyett.

– Odamegyünk – válaszolta Szergej hasonlóképpen. Intett a sofőrnek és elindultak a moszkvai magánklinikára, ahová az éjjel a férfit beszállították. Már nem tudtak rajta segíteni.

Lilly még egyszer utoljára, látni akarta. Megkapták az engedélyt. A patológiára mentek. Lilly nem bírta, összeesett. Szergej vitte be a szállodába, ahol a férfi is lakott. Thomas csomagja már össze volt készítve.

– Holnap a legkorábbi gépre foglaltam helyet. Reggel 7-kor indul. Most pihenjen egy kicsit, visszajövök, ennie kell valamit, aztán van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk – mondta a férfi és magára hagyta az asszonyt.

Miről kell vajon beszélniük? Lillynek úgy tűnt Szergej tud valamit, amit ő nem tudott. Mindegy, most nem tud erre gondolni, csak Thomas járt a fejében, az együtt töltött hónapok, amelyek évekké nőhettek volna, ha a halál el nem ragadja. A Kaszás ismét elvitt valakit, akit szeretett… Váratlanul támadt, ahogyan tette azt korábban is, esélyt sem hagyva a másiknak a védekezésre… A gondolatok egymást kergették a fejében… Aztán elcsendesedtek, Lilly a nyugtatótól, a fárasztó repülőúttól és az őt ért hatalmas megrázkódtatástól elfáradva álomba szenderült.

Nem vette észre, amikor Szergej visszajött, a férfi pedig nem keltette fel. Ebédet rendelt, s mire az asszony magához tért, az étel ott volt az asztalon. Lilly éhes volt ugyan, de egy-két falatnál több nem ment le a torkán. Szergej is csak pár falatot evett.

– Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de beszélnünk kell. Bármennyire is nem szeretnék, biztos, hogy fájdalmat okozok azzal, amit most elmondok, de tudnia kell… – kezdte a férfi.

– Mi lehet még ennél is rosszabb? – nézett rá az asszony könnyes szemekkel.

– Rosszabb nem lehet már semmi, ez volt a legrosszabb, ami bekövetkezhetett, csak nem most és nem így vártuk… – Lilly felkapta a fejét.

– Mondja már Szergej! – emelte fel a hangját.

– Thomas beteg volt, asszonyom. Hosszú évek óta hordozta magában a kórt. Kezelték, műtötték pár évvel ezelőtt, akkor azt mondták, rendben lesz. Aztán pár hónapja már semmit sem találtak rendben. A tüdődből kiinduló daganat elburjánzott, s nem volt a testében egyetlen terület sem, ahol ne lett volna. Megtámadta az ereket, a májat, a csontokat, az agyat…, s a szíve nem bírta már a megterhelést…

– Szergej! Hogyan lehetséges ez? Sosem panaszkodott, sosem volt fájdalma… Hogyan lehetséges, hogy én nem vettem észre semmit? Miért nem hagyta, hogy segítsek?

– Meg kell éretnie őt. Szerette Önt, nem akart fájdalmat okozni, csak nem akarta, hogy végignézze a haláltusáját, nem akarta, hogy részese legyen ennek. Tudta, ha bekövetkezik úgyis nagyon fog fájni – mondta Szergej.

Lilly az agyával felfogta, tudta, mi mindentől kímélte meg Thomas, mégis nagyon fájt neki, hogy a férfi nem mondta el, mennyire beteg.

Hideg volt, nagyon hideg tél. Lilly szívébe is beköltözött a hideg, s nagyon sokáig ott is maradt. Hallgatagon járt kelt, legszívesebben otthon volt, egyedül, csendes magányában. Még a fáradhatatlanul vidám mesefigurák sem tudtak életet lehetlni a lelkébe. Hónapoking csak tengődött, egyetlen sort sem írt le. Olykor napokn át ki sem mozdult. Ült a nappali kanapéján és a semmibe révedő tekintettel bámult maga elé. Hiába táncoltak körötte tündérek, repkedtek táltosok, gonoszkodtak a boszorkák, törtek-zúztak a sárkányok. Mintha nem is látta volna őket. Pedig ott voltak.

 Lara sokat nógatta, hogy ez így nem mehet tovább. Steve olyakor csak csóválta a fejét, tehetetlen volt. Ebben a helyzetben képtelen volt bármit is mondani, tenni. Szülei gyakran meglátogatták az asszonyt. Édesanyjának fájt, hogy lányát újra szenvedni látja, de nem tehetett semmit. Lilly bezárkózott, s immáron másodszor az életében átadta magát annak a hihetetlen fájdalomnak, amit csak a halál tud okozni.