47. fejezet

2018.11.04 10:28

Szakadt a hó. Olyan erővel borult a városra a tél, hogy az szinte belerokkant. Régen volt már, hogy december elején ennyit havazott. Óriási pelyhekben hullott a hideg, fehér pihe. Lilly első emeleti lakásának hatalmas ablaka előtt állt, nézte a hóesést. Gondolatai legújabb meséjének tájain jártak még: magas hegyormok, kék vizű folyók, üveghegyek, paloták, kincses barlangok és csodás lények sokasága vette körül. Nem tért vissza. Idő kellett, hogy újra a valóságban találja magát, s ne a mesék varázslatos világában töltse az idejét. Imádta a meséket. Nem csupán írta őket, hanem meg is élte valamennyit, részese volt a történéseknek, küzdött a jó oldalán, harcolt a gonosz ellen; ha kellett ármánykodott, ha kellett csillagfénnyel szórta tele a kék eget.

Két év telt el Thomas Mayer halála óta. Thomas halála után Lilly néhány hónapot a szerkesztőségben töltött, aztán visszament a meséihez. Lassan-lassan feldolgozta a történteket, de a lelkében mély nyomot hagyott, hogy két szeretett férfit is elveszített. Szerencsétlennek érezte magát, s amikor elhatalmasodott rajta ez az érzés, akkor menekült ez emberek elől. Legszívesebben saját maga elől is menekült volna, de nem tehette, a mesék világa hozott számára némi enyhülést. A meseírás furcsa, eufórikus állapot volt, amelyben aprócska lények tolongtak körülötte, boszorkák repültek szilaj seprűiken, sárkányok harcoltak deli lovagokkal, s szépséges királylányok kezét adták jutalmul a tüzet okádó rémségek elveszejtéséért. Máskor varázslók vették körül, játszadoztak mérhetetlen erejükkel, némelyek veszélybe sodorták a világot, mások megmentették azt.

Az asszony tollából kiszaladtak a gondolatok, csodálatos világot teremtett maga köré, s azok köré, akik a meséit olvasták és szerették. Amélia megjelenése is megtette a hatását. Írt dolgozott.  Eddig három kötete jelent meg, s mindhárom a harmadik kiadást érte már meg. Különösen így, a decemberi ünnepek táján, mikuláskor és karácsony táján fogytak nagyon.

A téli világ, a környék, a város, a vidék, a táj hangulata arra sarkallta Lillyt, hogy még szebb történeket vessen papírra. Az asszony imádta a telet, bár semmi oka nem volt rá. A tragédéiák mindig télen történtek vele.

 

Éjfél felé járt az idő, Lilly sokáig volt fenn mindig. Kinézett az ablakon. Sehol egy teremtett lélek. A tér üres, csak a karácsonyi égők borítják fénybe az egészet, különös, ünnepi hangulatot árasztva szét. Szerette ezt a hangulatot. Kiment az előszobába, kabátjáért nyúlt,

kalapot tett a fejére, vastag sálat a nyakába. A kalap az elmúlt években nőtt hozzá. Széles karimájú, fekete, férfi a kalap, amelybe nagyon jól bele lehetett burkolózni, nagyon jól elrejtette az arcát a kíváncsi szemek elől. Egy ideig szüksége is volt erre a „láthatatlanságra”, aztán pedig már nem tudott, és nem is akart a kalap nélkül létezni. Minden évszakban viselt kalapot. Tavasszal egy kellemes barnát, nyáron egy fehéret, ősszel pedig, hol feketét, hol szürkét.

Tudta, nagyon hideg nem lehet, hiszen óriás pelyhekben esik a hó, s ilyenkor enged egy kicsit a tél fagya. Kilépett a nagykapun. Előtte a fehérség és fény. Lassan haladt a tér kopasz, ám a karácsonyi égők vidáman fényében csillogó fái között, megkerülte a letakart szökőkutat, átballagott a dóm előtti hatalmas területre, ahol tavasztól késő őszig padok és a csodaszép virágágyások várják a pihenni vágyókat. Most egy teremtett lélek sem járt itt. Virágok sincsenek, a padokon sem ül senki, még az éhesen totyogó galambok nyugovóra tértek. Megállt a tér közepén, ahol a hatalmas fenyő állt, éppen tegnap gyújtották meg rajta a jelképes gyertyákat: a sok-sokezernyi aprócska égőt. Egy pillanatra felnézett a fa tetejére. A hatalmas csillag úgy ragyogott, mintha a téli égbolt egy darabját ültették volna a jókora fenyő tetejére. Mindig eszébe jutottak a saját családi karácsonyaik, aztán a Thomassal töltött egyetlen, de csodás karácsony. Milyen vidámak is voltak akkor! Mennyit nevettek a fa díszítése közben! A fia a csokoládé díszeket lopkodta, befalt, amennyit csak bírt, s rendszerint nem tudott enni az ünnepi vacsorából. A férje sokat mérgelődött, mert az égők mindig összegubancolódtak, Lara pedig azon bosszankodott, hogy a másik kettő mit csinál. Lilly csak a zajokat, a vitákat hallotta, hiszen legtöbbet a konyhában foglalatoskodott. Aztán érdekes módon, amikor készen lett a fa, mindenki lenyugodott. Az ajándékok szépen csöndben, szinte lopva kerültek a fa alá. Aztán a két évvel ezelőtti ünnep, amikor négyen állták körül a fát… Thomas Mayer, a lánya és a veje.

Az asszony újra felnézett a nagy fenyőre, aztán lassan lépkedett tovább. Talpa alatt csikorgott a frissen hullott hó…

 

A tér másik oldalán kétemeletes épületek álltak. Egy ilyen régi-régi ház első emeletén nyitva volt az ablak. Amy Winehouse zenéje szüremlett az éjszakába. Egy férfi állt az ablakban, kezében whisky-s pohár. A jég már rég elolvadt benne. A férfi nem bánta, kezdett homályosodni a látása. Nem érdekelte sem a hideg, sem a pohara tartalma. Már nem… Egy egész üveggel megivott. Aztán hirtelen mintha eltűnt volna a homály, szeme előtt kiélesedett a kép. A nyitott ablakban állva meglátott egy alakot a téren bandukolni, valami fényesség vette körül.

„Biztosan sokat ittam” − gondolta. De nem, mert a homály hirtelen feloszlott a szeme elől, élesebben látott, mint valaha. Csak állt az ablakban és feszülten figyelte az alakot, az az alak pedig mintha delejt bocsátott volna a férfira, úgy vonzotta a tekintetét. Ki lehet az? A széles karimájú kalap megtévesztette egy pillanatra, ám hamar rádöbbent, hogy a téren sétáló alak egy nő! Felébredt a lelkében az újságírókat átható természetese kíváncsiság. „Ki az a nő, és mit keres a téren éjnek évadján? Hány óra is van? Hajnali egy? Mit akarhat, és főleg mi az a sejtelemes fény, ami körülveszi? Olyan, mintha vele ballagna a jó öreg Hold, s csak az lenne a dolga, hogy a nő köré opálos fénykört vonjon. Lehet, hogy nem is az, hanem csak a karácsonyi égők fényének játéka!” − gondolta. Aztán mégis felkapta a kabátját, nyakába dobta a sálat, és kirohant az utcára. Ezt mindenképpen meg kell néznie közelebbről is! Aztán azzal a lendülettel, amivel kirohant vissza is szaladt, mert a nagy igyekezetében nem húzott cipőt. Kapkodott, nem akarta szem elől téveszteni a nőt.

Adam Bartlett kíváncsi természetű férfi volt. Néhány hónappal ezelőtt tért vissza a városba, ami az elmúlt majdnem két év alatt ismeretlenné vált a férfi számára. Valamikor ismert volt, de ma már sokak szemében inkább csupán hitelét vesztett firkász, akit majdnem el is felejtettek.

A nő nem tűnt el, ott volt a tér közepén. Két kezét az ég felé tartotta, s élvezte, ahogyan ezernyi hópihe száll egyenesen az arcába. Nevetett. Négy éve alig tette. Most egy rövid időre mindent kizárt a fejéből, élvezte, hogy él, élvezte a csendet és lágyan hulló hópelyheket. Elcsendesedve térdre ereszkedett a dóm bejáratánál, elmondott egy imát. Ez is szokásává lett az évek alatt, mint az éjszakai séták.

Adam beért a térre, látta a nőt nevetni, látta, amint letérdel, és hallotta, amint imát mormol. Nem templomi ima volt az, sajátos és megindító. Még férfi is megilletődött. Aztán látta amint a nő feláll és elindul. Nem követte, csak állt és nézte. Lassan közeledett, nagyon lassan. Adam pedig nem tudott mozdulni. Szinte belefagyott a lába a hóba, sőt, ha nem lett volna fagyos a föld és tér burkolóköve, talán még gyökeret is ereszt. Nem tudta valóság-e, amit lát vagy a képzelete játszik vele. Életében nem látott még ilyet!

Ahogyan a nő közeledett különös dolgok történtek. A semmiből picinyke csillogó figurák bukkantak elő, s csilingelve szálldostak a nő körül. Ő pedig vidáman nézte őket. Parányi sárkányok, manók, táltosok, tündérek keringetek, repkedtek körülötte. Csúcssüveges boszorkák, cseppnyi jótündérek változtatták a sejtelmes fényt hol sötétebbre, hol kékes fényűre, hol aranyló sárgára. Adam állt és bámult.

Ez biztosan nem valóság, ilyet nem láthat! Bizonyára sokat ivott és a képzelete játszik vele. Vagy már elment az esze? „Meg is érdemlem, amekkora ökör vagyok! Minek iszom annyit?” – korholta magát. Ezekre a kérdésekre azonban sosem volt ereje válaszolni.

Egyszer megpróbálta, de csak odáig jutott: gyengeségből. Ivott elfuserált élete miatt, aztán a munkahelye, derékba tört karrierje miatt. Mindig talált elég okot az ivásra.