48. fejezet

2018.11.10 10:46

 

Adam Bartlet kiváló tollú újságíró volt. Szimata volt, s mint a puli addig ment, amíg a végére nem járt a dolgoknak. Mindent tudott, ami a városban történt, de már réges régen nem volt újságírói széke, ahol megírhatta volna azokat a dolgokat, amelyekről tudott, amelyekre kíváncsi volt. Csak magának írt, s olykor-olykor eladott egy írást, annak a honoráriumából pedig újabb adag whisky-t vásárolt. Így ment ez már szinte időtlen idők óta.

Úgy döntött, hogy arról, amit most látott, márpedig nem beszél senkinek, meg sem említi. Bizonyára diliházba zárják, de legalább is nem láthatja többet a lányait. Nem mintha olyan sokszor találkozna velük. Elváltak, a lányok megnőttek, és nem is kíváncsiak az iszákos apjukra. Amilyen büszkék voltak rá korábban, most legalább annyira szégyellik. Valamilyen szinten megértette őket. Talán, ha nem tizenegynéhány év után válnak el, hanem jóval korábban, akkor most ő sem itt tartana. A nő, akit elvett nem szerette soha, csak terhes lett tőle egy jól sikerült egyetemi buli után. Adam tisztességes akart lenni. Aztán évekig átkozta azt a napot, amikor tisztességességében megkérte annak a nőnek a kezét. Mire észbe kapott, addigra már volt két lánya, és egy csélcsap felesége. A válás után viszont neki már nem maradt semmije. A volt felesége élte az életét tovább, mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy a lányai őt szégyellik, ő viszont azt szégyelli nagyon, hogy a volt felesége „pasiügyeivel” volt állandóan tele a város. Bár már késő azon keseregni, hogy volt a múltban.  

Most itt a jelen, itt ez a nő, akivel nem tud mit kezdeni, s itt vannak vele azok a kis „micsodák”. Ki mondja meg, mik ezek, honnan jöttek, és ő miért látja őket? Egyáltalán, hogyan lehetséges, hogy ő ilyesmiket lát.

A nő közelebb ért hozzá, a látomások eltűntek mellőle. Csak egy aprócska mosoly bujkált a szája szegletében. Adam takarásban állt, így a nő nem láthatta, elsétált mellette. A férfi szinte érezte az illatát, valami bódító, elmét homályosító, kellemesen citrusos illatot, amely megbabonázva arra készteti az embert, hogy kövesse azt a végtelenségig. A férfi beleszédült.

„Még csak ez hiányzott!” – gondolta, s még inkább szentül meg volt győződve arról, hogy az elméje szórakozik vele. Ott bent valami kikapcsolt, vagy éppen bekapcsolt, de mindenképpen azt akarja, hogy sült bolondnak tartsák. Tiltakozott ellene minden porcikájával. „Ilyen nincs a 21. században, ez nem lehet! Nem vagyok sem babonás, sem hívő” − rázta a fejét, s még akkor is motyogott, amikor a lépcsőn felfelé ballagott a lakásába. Sokáig nem tudott elaludni. Állt az ablakban, bámulta az üres teret, s hitetlenkedve gondolta újra végig a történteket. Észre sem vette, hogy Amy Winehouse már legalább ötödszörre énekli ugyanazt a dalt… A lakásban is lehűlt a levegő, mert az ablakot sem csukta be a nappaliban. Felélesztette a tüzet a kandallóban. Kezébe vette az üveget, tölteni akart, gondolva, erre innia kell. Aztán mégsem tette. Óvatosan az asztalra tette, s gondosan rácsavarta a tetejét…

Másnap reggel korán ébredt. Az első gondolata az volt, hogy valami furcsát álmodott, valami hihetetlent, valami nem e világit. Felült az ágyon, a fejét fogta, s egyre csak az éjszaka „álmai” jártak a fejében. Ha mindez mégis megtörtént, akkor meg kell tudnia, ki az a nő, és mit csinál? És miért kóborog éjjel a téren? És miért lebegnek körülötte kicsinyke meselények? Meselények! Ez a szó az éjszaka tolult az agyába, amikor már az álom határán járt. Ott is maradt.  Miért övezi misztikum azt a nőt? Mert ez az, misztikum, s ezt érezte a nő egész lényéből. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, valami titokzatos és valami vonzó, ami mágnesként húzta magához Adam bartlet minden gondolatát. Több ezer kérdés fogalmazódott meg benne, csak éppen nem volt kinek feltenni.  Magától a választ egyelőre egyetlen kérdésre sem tudta.

Volt egy felkérése – gondolta, – annak eleget tesz, aztán beül a kedvenc bárjába és kérdezősködik egy kicsit. Bár? Sokkal inkább kocsma volt az, ahol nemigen fordultak meg olyan emberek, akitől kérdezni lehetett volna. Egy füstös, kétes egyedekkel zsúfolt ivó, ahová többnyire az egész nap alkoholmámorban tengődő alakok tértek be még egy utolsó stampedlire, hogy aztán kábulatos filmszakadás legyen a vége annak a napnak is. Ezért úgy döntött, ma a város kedvelt kávézóját választja. Hátha ott hall valamit. „Össze kell szednem magam, így mégsem mehetek oda” – nézett végig magán. – Te jó ég, hová jutottam! Most meg itt vagyok és képzelődöm. Ez így nem mehet tovább!” – ténferegett a lakásában, néha belenézett a tükörbe, hogy valóban azt látja-e, amit lát. S amit látott, még jobban lehangolta. „Ez így nem mehet tovább… − ezt szajkózta magában, miközben megmosakodott, borotválkozott, felhívta a fodrászát, hátha akadna egy szabad félórája.

– Csak nem meguntad a hosszú hajat? Pedig az ilyekor melegít! – élcelődött vele Joe. Adam tudta, mire gondol: azokra a parkban töltött alkoholmámoros éjszakákra…

– Hagyd már Joe, nincs kedvem most az efféle tréfákhoz. Megyek és kész. Ráérsz szívni a vérem, ha már ott vagyok – tette le a telefont.

Joe fekete férfi volt, és soha egyetlen korty alkoholt nem ivott, viszont Adamet gyakran kihúzta a bajból. Ha ott ragadt valahol, mert ivási szenvedélye nagyobb volt, mint a vezetési, akkor Joet hívta fel, hogy menjen érte, mentse meg. Korábban, míg dolgozott, Joe volt az, aki sokszor hazavitte, hogy a kiadó nagyfőnökei meg ne lássák olyan állapotban. Adam számára Joe volt a nagybetűs barát.

Kora délután lett mire a New York Kávéházba le tudott menni. Majdnem tele volt a hely. Kellemes 19. század eleji hangulat, finom zamatos kávék és teák, no meg az udvarias kiszolgálás tette igazán kedveltté ezt a helyet. Ide járt a város „krémje”, és mindazok is, akik annak akartak látszani. Adamnak, függetlenül attól, hogy kedvelte ezt a helyet, sokszor volt az az érzése, hogy ide csak a sznobok járnak. Néha nem tudott elvonatkoztatni. Ma azonban sikerült, csupa olyan embert látott az asztaloknál üldögélni, akikre ez a jelző egyáltalán nem volt igaz. Megnyugodva ült le az egyik üres asztalhoz, ahonnan jó kilátás nyílt a bejárati ajtóra. Azonnal látta ki érkezik, ki távozik.

 Az egyik asztalnál ismerős nő üldögélt egy fiatal lánnyal. Biccentett. Ismerte a nőt, úgy emlékezett, hogy a magazinnál dolgozik. Mennyi ideje is, hogy nem látta, talán öt éve. Mellette biztosan a lánya ül, nagyon hasonlítanak egymásra. A lányról is hallott már, tudta, hogy jó nevű grafikus, és az idén több kiállítása is volt a városban. Ő persze egyiket sem látta. Magában megállapította, hogy jól néznek ki mindketten. Homályosan rémlett neki valami családi tragédia is, de ebben már nem volt biztos. Kiestek az események…

„Valószínűleg igaza van Joenak, amikor szívja a véremet – gondolta. – Itt ez a nő, tudom kicsoda, tudom, miket írt, melyik rovatért felelt, de neve nem jut eszembe. Tényleg hülyülök az italtól” − Rendelt egy kávét és egy vaníliás süteményt. Ez volt a kedvence. Két korty kávé között eszébe jutott a nő neve: Lilly. A vezetéknevére nem emlékezett, akárhogyan törte a fejét. Vajon még mindig a magazinnál van? A kérdés a levegőben maradt egyelőre, de csak amíg a pincérlány fel nem vette a rendelést

Anya és lány legalább egy órája beszélgettek. Lilly elmondta Larának az éjszakai sétáját, beszélt a nevetésről, a lépcsőn elmondott imáról. Lara megnyugodott, vidámnak, kiegyensúlyozottnak látta az anyját, s ez mindennél fontosabb volt neki. Rég látta ilyennek. Thomas halála után szinte reménytelennek érezte, hogy az anyja újra megtalálja önmagát. Sokáig tartott. Lilly közben felfigyelt a belépő Adam Bartlettre is.

− Tudod ki ez a fickó? − kérdezte súgva Lilly, amikor meglátta a férfit belépni.

− Nem, ismernem kellene? – nézett rá a lánya.

− A napilapnál dolgozott valamikor. Övé volt a főszerkesztői szék. A családja elhagyta, pár éve történt. Hallottam a lányoktól, én már nem láttam vagy két-három éve, de lehet annak már öt éve is.

− Iszik? – kérdezte a lánya.

− Igen, nagyon, pedig azt hiszem, a legjobb a szakmában. Mi akik, ma is írunk, csak tehetséges kezdők vagyunk a nyomában − nevetett Lilly.

− Ugyan, anya! Azért te ennél egy kicsit már nagyobb pályát futottál be…− mondta a lánya.

− Sokat gondolkoztam rajta, vajon meseíró lettem volna, ha nem következik be a baleset? És azon is csodálkozom, hogy Thomas halála után újra írni tudtam. Talán Amélia hatása − Lilly a kávéját bámulta.

– Ezek a mesék benned vannak, anya. Néha, amikor olvasom őket, azt érzem, kizökkent az idő. Neked nem itt, ebben a földhözragadt világban kellene élned, hanem ott, ahol Peter Pan élt. De legalább is kétszáz évvel korábban – nevetett a lánya.

– Lehet. Azt hiszem, erre a kérdésemre már sohasem kapom meg a választ, hacsak Amélia újra meg nem jelenik. De erre igen kevés az esély – bólogatott az anyja.

– Mesélsz még erről a fickóról? Hány éves lehet? Még elég jól néz ki. Mintha most jött volna a borbélytól…− Lara nem is sejtette, mennyire eltalálta.

– Mit meséljek róla. Úgy bánik a szavakkal, mint egy profi fodrász az ollójával. Mi, annak idején gyakran mondtuk rá, hogy szinte „kurválkodik” a szavakkal, mondatokkal, mert olyan kifejezéseket, szavakat használt, amelyek sehogyan sem illettek az adott szövegkörnyezetbe, de a szokatlan párosítás miatt elemi kifejező erővel bírtak. Egyszerűen utánozhatatlan. Amúgy pedig nagyon jó pasi volt. A fiatal gyakornok lányok nem egyszer beleestek, úgy néztek rá, mintha ő lenne az isten.

– Voltak nőügyei bent? – kíváncsiskodott Lara.

– Nem, vagy legalább is nem tudtunk róla. Bármennyire rajongtak is érte a gyakornok lányok, vagy a modellek, akikkel dolgoztak, mindig megtartotta a három lépés távolságot. De miért érdekel ennyire? – Lilly a lány arcát fürkészte.

– Semmi különös, csak a korához képest még mindig jól néz ki. Ne gondolj semmire, elég nekem a saját „pasim”, néha még ő is sok – legyintett nevetve Lara.

Lilly óvatosan ránézett a férfira. Tényleg nem látszik rajta az alkohol. Nem borvirágos, vörös az orra, a szeme alatt nincsenek táskák. Határozott arcélű, kékszemű férfi, őszülő halántékkal, s talán tényleg most jött a fodrásztól. A nő emlékeiben hosszabb hajjal maradt meg. Valamikor hátul összefogva hordta, hullámos volt a haja, most ugyan sima, nyílván a rövidsége miatt. Az asszony azt is megállapította, hogy a férfi se nem hízott, se nem fogyott, amióta nem látta.