.jpg?ph=8b00ed66c6)
50. fejezet
Alig volt már néhány hét karácsonyig. A város vásárlási lázban égett. Egész nap emberek rótták az utakat, üzletről üzletre jártak, vidám tülekedés jellemezte az egész várost. Ki ajándékokkal teli papírtáskákat cipelt, ki fenyőfával a vállán verekedte át magát a karácsonyi forgatagon. Adam lányai is ezt tették. Egyik délután váratlanul felmentek az apjukhoz is. Az utóbbi időben egyre többet megfordultak nála. Engedett a közöttük korábban kialakult fagy. Most ií vásratlanul állítottak be. Kisebbik lánya, Léna egy könyvet szorongatott a hóna alatt.
− Hát te mit tartogatsz a kezedben? Csak nem mesekönyvet olvasol? − kérdezte Adam nevetve. Nem úgy ismerte a 15 éves lányát, hogy azt az ilyesfajta könyvek lekötik. Ha csak ránézett a ruházatára arra gondolt, hogy a lánya eltaszít minden olyan dolgot, nézetet, eszmét, gondolatot, amely a hagyományokra, konvenciókra, társadalmi alapokra épít. Igazi kis különc volt. Most viszont nagyon meglepte az apját.
− Apa, ez egy különleges mesekönyv − kapta elő a Léna. − Te még ilyet nem, is láttál. „Varázsdomb” a címe. Ez egy csoda! − lapozott bele a lány lelkendezve.
− Valóban egy csoda lehet, ha még te is a kezedbe vetted − bólogatott az apja, aki nem tudta mire vélni ezt a nagy rajongást.
− És persze, nem lehet kapni, pedig már három kötete jelent meg ennek az írónak. Mindet elkapkodták − tette hozzá a tizenhét éves Szonja.
− Tessék, itt van, nézd meg te magad. Apa, gyönyörűen ír, nem tudjuk nő-e vagy férfi, mert a névből nem derül ki − mutatta meg a nevet Léna. A könyv címlapján szerzőként L. K. Raany volt feltűntetve.
− Nem ismerem…
− Valószínűleg ismered, hiszen te mindekit ismersz, aki ír, legfeljebb csak nem tudod, kit takar a név. Biztosan írói álnév, mert az olyan menő. A könyvesboltban azt mondták, itt lakik a városban az író, de az eladó sem tudta megmondani ki az − mondta Szonja.
− Apaaa, nem tudnál segíteni? Szeretném a másik két kötetet is. Nem kérek semmit karácsonyra, csak ezt − kérlelte Léna.− Annyira szeretném ezt a könyvet! − könyörgött. A suliban már szinte mindenkinek megvan mind a három kötet, nekem csak ez az egy van meg. Kérlek, légyszi’…
− Képzeld apa, még az én korosztályom is olvassa ezeket a meséket. Van olyan jó, mint a Harry Potter. És persze az én osztálytársaim zömének is megvan. Tényleg csúcs szuper! Olvasod és átéled, valósággal elvarázsol. Láttad te a Narnia filmeket? Nem? Bánhatod! Akkor tudnád, miről beszélünk, mert egy ahhoz hasonló világba visz el bennünket a mesekönyv, csak itt másfélék a varázserővel felruházott figurák. Kedvesek, bájosak…
− Szóval, ha jól értem ti mindketten szeretnétek ezt a könyve – Adam próbálta kihámozni, mit is akarnak a lányai.
– Igen, igen! – bólogattak buzgón a lányok.
− Meglátom, mit tehetek, de túl sokat ne várjatok, különösen, ha hiánycikk. Akkor sajnos, még nekem sem lesz belőle több példány. Felhívok egy-két embert, várjatok! − mondta a lányoknak. − Szolgáljátok ki magatokat. Van tea, sütemény. Gondolom, whiskyt nem kértek − ő viszont az üveg után nyúlt, hogy igyon egy pohárkával, ám aztán mégis meggondolta magát. Letette úgy, ahogyan az elmúlt napokban többször is. Annyira lefoglalta gondolatait a téren látott jelenés, hogy inkább nem ivott. Meg akart bizonyosodni, hogy józanon is azt látja, amit az alkoholos mámor határán látott.
A körtelefon eredményt hozott. Az egyik könyves boltban talált még néhány másoknak eltett példányt, amelyekért azonban nem mentek érte. Adam is eltetette, azzal, hogy később érte megy. A lányok még vásárolni mentek, így Léna az apjánál hagyta a mesekönyvet, hogy majd a többivel együtt hazaviszi, ha az apja is megjött a könyvesboltból. Adamnek még maradt egy kis ideje mielőtt a könyvekért indult volna. Beleolvasott a Varázsdomb-ba. Aztán kis híján elkésett, majdnem bezárt a könyvesbolt, mert a férfi nem tudta letenni könyvet. Egyik mesét a másik után olvasta, s közben úgy érezte, nem is abban a világban jár, ahol él. Lenyűgözőnek találta a történeteket, azok szövését, a nyelvezetet és az illusztrációkat is. Már értette miért bolondultak ezért a mesekönyvért a lányai.
A boltba épp a zárás előtt néhány perccel érkezett. Az eladó, akit már ezer éve ismerte meg sem lepődött, amikor mondta, hogy ha lehet, akkor mindjárt három sorozatot is venne. Ugyan a lányaira hivatkozott, meg a barátnőjükre, de valójában az egyiket magának akarta megtartani.
Egyszerre értek haza a lányokkal. Léna és Szonja ledobálták a vásárolt cuccokat, amikor meglátták az asztalon a frissen beszerzett könyveket.
− Jaj, apa, nagyooooon köszi! − ugrott a férfi nyakába a kisebbik lánya. − Még ma este elolvasom...
− Hát nem karácsonyra vettem? − ugratta az apja.
− Naaa, apa, ugye elvihetem? − könyörgött Léna.
− Persze, persze, csak vicceltem − nevetett a férfi, és odaadta a karácsonyi ajándéknak szánt könyveket.
– És kinek vetted a harmadik sorozatot? – szegezték neki a kérdést a lányok.
– Háááááát, tudjátok az úgy volt, hogy itt hagytátok a könyvet, én meg belenéztem és annyira belefeledkeztem, hogy majdnem bezárt a könyvesbolt, mire feleszméltem. Így aztán magamnak is vettem egy sorozatot. Talán éppen ideje elkezdenem meséket olvasni…
A lányok cinkos mosollyal kacsintottak össze, miközben jót nevettek az apjukon.
Adammel vacsoráztak, s közben megállás nélkül a mesekönyvről folyt a szó. Elég későre járt, mire elindultak haza az anyjukhoz.
Adam pedig nekiült a mesekönyvnek. Elolvasta az utolsó betűig, megnézte a képeket. Nem volt ismerős az író stílusa. Nem talált benne egyetlen szófordulatot sem, amely emlékeztette volna valamelyik kollégájának az írásmódjára. Biztosan nem is ide való, csak kitalálták, hogy itt él. Szimpla marketingfogás. Külföldi lehet, de akkor ki fordította? Nem szerepel a könyv elején, hogy ez fordítás lenne, tehát akkor mégis csak a honi a szerző. „Lilly Kovalsky” − ez a név tolult az agyába. Aztán megjelent a különös kalapos nő a térről, a kicsinyke fénylényekkel. Miért is jutott eszébe? Ez elég különös.” – gondolta. Amint tovább kavarogtak a fejében a gondolaok, egyszer csak arra eszmélt, hogy az ablak előtt áll, és bámulja a város főterét. Még sétáltak az utcán. Éppen nem esett a hó, de a fehérség és a sok ezernyi ünnepi lámpácska beborította az egész teret. Adamnek furcsa érzése támadt. Valami húzta, érezte, hogy ki kell mennie a térre. Talán látja újra a néhány éjszakával ezelőtti jelenést. Talán közelebb kerül a titokzatos nőhöz. Vette a kabátját és már ment is. Megállt a ház sarkánál, körbenézett. Nem látott ismerős alakot, elindult hát a dóm felé. Lassan bandukolt, nem zavarta a hideg. Megállt az óriás gyertyaként meredező fenyő mellett, s akkor hirtelen meglátta. A nő akkor sétált át a tér másik oldalán, a fedett szökőkút mellett haladt. Lassan, kényelmesen, fején a fekete kalappal. Adam a fenyő másik oldalára lépett, nem akart szemtől szembe találkozni a vele, csak látni akarta. A nő elsétált a dóm mellett, s Adam legnagyobb csodálkozására eltűnt az épület mögötti parkban. A férfi várt. Nem nézett az órájára, azt érezte csupán, hogy átfázott a lába, s már éppen indult volna, amikor a nő újra megjelent a dóm előtt. Több mint egy órát töltött valahol máshol. Alig pár méternyire sétált el a férfi mellett, de az arca homályban maradt, így Adamnek esélye sem volt, hogy felismerhesse.
Egy-két pár andalgott a téli éjszakában. Csodaszép téli éjszaka volt, a hó hatalmas pelyhekben hullott, mesebelivé varázsolva a karácsonyi pompában díszelgő teret. Lilly megállt a fenyő előtt, felnézett rá, s halkan felnevetett. Amint kilépett a fenyő mögül, Adam is meglátta a nő körül vibráló aprócska lényeket. Újra ott repkedtek, zsizsegtek a Lilly körül, ő pedig csak mosolygott. A férfi körbenézett, nem voltak egyedül a téren: „A többiek nem csodálkoznak, nem bámulják! Ők vajon látják azt, amit én?” − tette fel a kérdést magának. „Nem, biztosan nem, akkor annak látnám a jelét. Akkor viszont én vagyok a bolond! Te jó isten! Tényleg végleg abba kell hagynom az ivást. Bár most józan vagyok, hiszen napok óta nem ittam!” − Míg ő magával társalgott, addig a Lilly eltűnt a polgári ház sarkánál, ahonnan a féri már nem láthatta.
Az asszonynak ez volt az első napja, amikor kimozdult. Késő volt, de mennie kellett, mert négy napot töltött a számítógépe előtt, és fájt minden porcikája. Sétált egy nagyot, csaknem egy órát töltött kint a friss levegőn. Holnap már felhívja Larát is. Stevenek is szólnia kellene. És éppen ideje lenne felhívni a két barátnőjét is, Monicat és Marlent. Most pihen pár napot. Ja, persze, és neki is kell valami ajándékot vásárolnia, a lányának, a vőnek. Ajándék?! Feleslegesnek tartotta, hiszen úgyis megvesz mindent, amit szeretne. Sokszor lepi meg a lányát és párját is „csak úgy”, mindenféle alkalom nélkül. Jobban szereti az ilyen ajándékozást, mint a kötelezőt. Azt tudta, hogy a családja ugyanúgy meglepi majd, ahogyan az elmúlt években tették.
A férfi csalódottan ment haza. Szem elől tévesztette a nőt. Úgy döntött nem adja fel, majd talán holnap. Felment a lakásába, ledobta a kabátját és beült a gépe elé. Írnia kellett. Mindaz, amit látott, érzett, sejtett papírra kívánkozott. Leírta az első látomást, majd a másodikat. Történetet szőtt köré, egy különleges nő történetét, aki nem ebben a világban él. Jónak találta a két írást. Úgy döntött megjelenteti, ha kell a magazinnak.
Másnap bevitte a szerkesztőségébe. A főszerkesztő beleolvasott az anyagokba.
− Lesz folytatás is? − kérdezte. − Írjál belőle sorozatot! Megveszem. Ilyenek kellenek az embereknek karácsonykor. Egy kis titokzatosság, egy kis varázslat, egy kis misztikum.
− Legyen akkor „Téli varázslat” a címe a sorozatnak − javasolta Adam. − Amint tudom, hozom a következőt.
− Hozzad! Várom! – mondta Steve, s közben azon gondolkodott, vajon Adam Bartlett tudja-e, amit ő.
Adam örült ennek az apró sikernek. Kíváncsi volt rá, hogyan fogadják majd az emberek. Hamar megtudta, mert a magazin szerdánként és vasárnaponként jelent meg. Addig is meséket olvasott vagy az ablakban álldogált, leste a téren mozgó embereket, vagy céltalanul bolyongott maga is a téren.
Két nap múlva újra meglátta a nőt. Késő éjszaka volt. Hajnali három. Ember nem járt a téren. Lilly újra a polgári ház sarkánál tűnt fel, a szokásos kalapot és kabátot viselte. Adam utána indult, látni akarta mit tesz, de nem akart közel menni hozzá. Nézni akarta, ahogyan sétál, ahogyan kitárja a karjait az ég felé, ahogyan megjelennek körülötte a mesevilág élőlényei. Hallani akarta a nevetését, a boldogság hangját. Ezen az estén egészen furcsa dolgok történtek. Az asszony megállt a dóm előtt. Körbefordult, kezével hatalmas kört írt le maga körül, zsebéből fehéren világító követ vett elő. A kő kékes fénnyel vonta be a nőt, a kis lények kört alkotva táncoltak körülötte. Adam hallotta a lágy dallamokat, s látta, amint a holdkő fénye a tánc után kialszik. Látta a nőt mosolyogva állni a kör közepén, s látta feloszlani kört, amelyből a Lilly kecses mozdulattal kilépett. A férfi többször is megdörzsölte a szemét abban bízva, hogy a látomás szertefoszlik. Nem foszlott szét. Hajnali négy lett, mire Adam ágyba került. Nem bírt elaludni. A nő járt a fejében.
Másnap reggel a gépéhez ült. Újabb írás született az éjszakai kalandból.
Vasárnap Lara, ahogyan szokta megvette a magazint, felvitte az anyjának. Amikor csak tehették vasárnap mindhárman együtt villásreggeliztek. A Lara átlapozta a magazint, Paul a tévét bámulta, amíg Lilly elkészítette a reggelit.
− Anya, nézd csak, találtam valamit. Olyan furcsa − mutatott egy írásra a lány.
− Mi benne a furcsa?
− Anya, ez a cikk rólad szól, az éjszakai sétádról, egy kicsit kiszínezve. Érdekes… − Lara felolvasott néhány részletet, Lilly egyértelműen magára ismert belőle. Valaki látta éjjel a téren. Az viszont nagyon különleges, hogy rajta kívül még valaki látja azokat a kis lényeket, amelyek tulajdonképpen Lilly képzeletének szülöttei. Hogyan láthatja őket bárki más is? Felfoghatatlan. Még Lara sem látta őket soha, csak az édesanyja elbeszéléseiből ismerhette.
− Ki írta? − nézett a cikk aljára. − Nincs szerző.
− Megkérdezzem a főszerkesztőtől? − ajánlkozott Lara.
− Nem, dehogy, nem kell tudnia senkinek, hogy ez én vagyok – arról fogalma sem volt, hogy Steve már mindent tud.
Ettől kezdve Lilly akárhányszor sétálni ment, mindig alaposan körbenézett. Nem követi-e valaki, nincs-e valamelyik ablak mögött valaki, aki éppen őt figyeli. Aztán egyik este felfedezte. Tisztes távolságban követte egy férfi. Nem jött közelebb soha, szemmel láthatóan nem akart tőle semmit, csupán nézni. Lilly sem tett egyebet, sétált egy órát, aztán hazament. S a következő szerdákon és vasárnapokon elolvasta, mit látott a férfi azon az éjszakán. Sokat gondolkozott azon, miként lehetséges, hogy a férfi látja a tündérkéket, boszorkákat, sárkányokat, táltosokat, varázslókat és manókat, amelyeket ő teremtett, s eddig csupán az ő képzeletében jelentek meg. Izgatta a dolog. Sokat beszélgettek róla Larával is, de nem jutottak közelebb a megoldáshoz.
− Egyszerűen menj oda, és kérdezd meg! − biztatta a lánya.
− Nem tehetem. Nem bánt. Nem kérdez semmit, csak követ és néz. Olyan, mint egy árnyék. És olyan szépen ír. Nem veszem el a varázslatot tőle. Láttad a címet? Téli varázslat. Meghagyom ezt neki. Egyszer kitavaszodik és akkor vége lesz a téli varázslatnak.
− Nem érdekel, ki az a férfi? − Larát viszont majd megölte a kíváncsiság.
− Most nem. Majd meglátjuk karácsony után. Most a fát kell díszíteni, süteményeket sütni, és rokonokat látogatni.
− Vagyis izgatja a fantáziádat ez az egész história.
− Igen, és nem. Nem tudom a választ. Majd kiderül. Olyan érdekesen alakul ez az egész. Szereplője vagyok valaminek, amiről nem is tudom, hogy micsoda. Látnom, tudnom kell, mi történik az ünnepek alatt.
Lilly is készült a karácsonyra, süteményeket sütött, fát díszített, éjszakánként pedig rótta az utcát nyomában az ismeretlen férfival. Egy ideig zavarta a tudat, aztán egyre jobban élvezte a férfi közelségét.
Adam pedig nem tudott racionális okot találni a történtekre. Előbb azt gondolta, az ital teszi, attól vannak látomásai. Aztán, amikor már nem ivott két hete, s a látomások ugyanúgy jöttek, pánikba esett. Biztosan bolond. Orvoshoz rohant, de hiába. Makkegészségesnek találták, sem az elbutulás, sem skizofrénia jelei nem mutatkoztak nála. Pszichológus barátjával is beszélgetett a történtekről. „Spirituális lelki kapcsolat, vagy egyszerűen csak szerelmes lettél a titokzatos nőszemélybe” – ez volt a tömör szakvéleménye. Van ilyen, de az okok megkereséséhez több időre van szükség. Adamnek nem volt ideje erre. Inkább éjszakánként a téren sétált, követte a nőt és megpróbált magyarázatokat találni a történésekre. Mivel ilyen nem volt, hagyta magát sodródni az árral. És persze, meséket olvasott.
Így telt el a karácsony, az újév. Adam írásai rendszeresen megjelentek, nagy sikere volt. Az emberek várták a folytatást. Időközben Lilly eltűnt néhány napra. Adam pedig aggódott. Nem tudta még pontosan miért és kiért is, de nagyon aggódott.
Adamban egyre inkább erősödött az érzés, hogy a különleges mesék és a nő között erős összefüggés van. Megint Lilly Kovalsky jutott eszébe. Ő az egyetlen, akiről el tudja képzelni, hogy ilyen gyönyörűséges meséket ír. Maria biztosan tudja. Az a nő mindent tud. Felhívta Mariát a könyvesboltban. Nem volt bent, eltörte a lábát síelés közben, nem dolgozik. Keresett egy másik ismerőst. Ő sem tudta. Honnan tudhatná meg? Talán meg kellene kérdezni a legilletékesebbtől, azaz magától a titokzatos asszonytól, ám most éppen ő is eltűnt.
Közben elolvadt a hó, s bár hideg volt, nem esett másik. Nyirkos, utálatos idő volt. Adam nem is remélte, hogy az asszony ilyen időben is sétálni fog. Nagyon meglepődött, amikor csaknem két hét után újra meglátta téren. Nem akarta szem elől veszíteni, közelebbről követte. Ha megállt, ő is megállt, ha az asszony a kirakatot nézett, ő is azt tette. Nem szóltak egymáshoz, ám mindkettő élesen érzékelte a másikat, s örült, hogy ott van.
Mikor Lilly kétheti kemény munka után újra kijött a házból, azt leste, látja-e valahol a férfit. Attól tartott, a férfi nem lesz olyan kitartó, s nem lesz már ott, amikor ő befejezi a munkát. De ott volt.
Február végén megjelent Lilly újabb könyve. Szinte azonnal elkapkodták. Steve, Lola és Barbara ünnepelni cipelték az asszonyt. Az újabb csodameséket tartalmazó könyvnek hatalmas volt a visszhangja.
Adam bement az egyik könyvesboltba… be kellett mennie. Amint belépett azonnal meglátta az új könyvet. Megvette. Közben mintegy mellékesen megkérdezte az eladót, nem tudja-e ki a szerzője a könyvnek.
− Maga biztosan nem helybéli. Ez a mi írónőnk. Ez már a negyedik mesekönyve, veszik, mint a cukrot − fecsegett a lány. − Olyan szépen ír. Nem vagyok már gyerek, de én is imádom a meséit. A gyerekének veszi? Olvassa el maga is…
− A nevét, az írónőnek, szabadna…
− Jaj, bocsánat, én csak fecsegek, nagy rajongója vagyok. Lilly Kovalsky.
Adam nem lepődött meg nagyon. Jól sejtette. Hallgathatott volna saját belső hangjára, csak hát az utóbbi időben nem lehetett tudni, honnan is jön az a belső hang...
Este újra találkoztak a téren. Nem beszéltek, csak sétáltak, ahogyan már több hete eddig is tették. Aztán ki-ki hazament és írt. Lilly mesét, Adam pedig a maga kis történetét.
A következő szerdán Lara csak késő délután jutott el az anyjához. Vitte a magazint, s kíváncsian várta, mit szól majd az anyja. Biztos volt benne, hogy még nem látta az írást.
− Tessék, olvasd, az ötödik oldalon van − nyújtotta át az újságot. − Javaslom, előbb ülj le…
Larának széles vigyor ült az arcán.
És Lilly olvasta: „…estéről estére megjelent előttem a látomás. Előbb kíváncsi voltam, aztán részévé vált az éjszakáimnak a mesevilág összes darabjával együtt, aztán része lett az életemnek, mert gondolataim egész nap körötte forognak, s várakozással tekintek minden este elé, vajon jön-e, vajon látom-e, vagy napokra eltűnik újra a mesék világában, és hagy engem azon gyötrődni, hogy vajon visszatér-e. Mesés világával engem is elvarázsolt, magával ragadott, és visszahozott az élők közé. Szerelmes vagyok ebbe a látomásba, abba a nőbe, aki maga a varázslat…”
Lillynek potyogtak a könnyei.
− Tudja, ki vagyok…
− Anya, te is tudod, ki ő, hiszen vele töltöd az éjszakáid felét…, csak még nem merted kimondani. Így csak egy valaki ír ebben a városban…
− Tudom, de kell a bizonyosság − vette a telefont, a magazin főszerkesztőjét tárcsázta. Sokat csöngött, mire felvették.
− Steve! – remegő hanggalszólt bele a telefonba − Egy nevet szeretnék…
− Lilly…. – kezdte volna a szokásos mondókáját Steve, éreztetve, hogy nagyon kellemetlen ez a kérdés neki, és nem szívesen válaszol, de Lilly nem hagyta.
− Csak egy nevet szeretnék… − kérte a nő.
A vonal túlsó végén a főszerkesztő nagyot sóhajtott, hiszen ő már régen tudta, kiről is szólnak a Téli varázslat történetei, s régen tudta azt is, hogy Adam Bartlettel történt valami hihetetlen csoda. Kapott még egy esélyt a boldogságra és az igazi életre. Kicsit ugyan kelletlenül, de mégis kibökte a nevet.
− Adam Bartlett.
− Köszönöm – Lilly csöndben tette le a kagylót.
Minden ízében remegett. Az nem lehet, hogy újra megtörtént vele… Az nem lehet, hogy kapott még egy esélyt…
− Akkor most én… − kezdte, de sírásba fulladt a mondat.
− Akkor most, te anya, talán újra szerelmes vagy…− Lara megölelte anyját. Lilly pedig szabadjára engedte könnyeit…
Csengettek.
– Már éppen ideje – dünnyögte a lány. Kabátban ment ajtót nyitni, hogy kisurranhasson. Sejtette ki áll az ajtóban. Nem tévedett.
Adam Bartlett volt egy hatalmas tulipán csokorral a kezében… Nyomában tündérek, boszorkák, sárkányok, varázslók, táltosok és manók lepték el a lakást….
Vége!