Amikor a múlt homályba vész...

2014.03.17 22:32

Rohadtul kezdődött a nap. Reggel korán már szakadt az eső. Mira kinézett az ablakon, kár volt, akár ágyban is maradhatott volna. Utálta az esőt, különösen a csontig hatoló, hideg, őszi esőt, a szürkeséget, a depressziót, amit ez okozott számára. Mennie kell, nincs mese, különben hetekig hallgathatja, hogy már megint nem volt képes meglátogatni a szüleit, és különben is, miatta szétesik a család. Hányszor hallotta már ezt, és hányszor volt elege belőle! Néha kifakadt, akkor megmondta a magáét, akkor csend volt egy hónapig, aztán kezdődött minden elölről. Most három napra megy haza. Hosszú hétvége van, s talán azt remélte, hogy végre békén hagyják. Ezen a hétvégén mindkét nővére otthon volt. Mire számíthatott? Fejmosásra, kioktatásra, s természetesen arra, hogy mindenki jobban tudja, mit kellene neki csinálni az életével, mint ő maga. Jobban tudták mire vágyik, milyen férfira, milyen munkára, milyen lakásra, s még azt is jobban tudták, milyen pihenés lenne számára az ideális.

Nehezen vette rá magát, hogy elvánszorogjon a fürdőszobáig. Zuhany, hajmosás… Közben a telefon kitartóan csengett. Törölközőbe csavarta magát, kiszaladt a nappaliba, az volt, akire számított: az édesanyja.

– Jössz? Elindultál már? – szólt bele a telefonba köszönés helyett.

– Nem, anya, még nem! Most álltam éppen a zuhany alá, csak csörögtél – Mira hangja kicsit türelmetlenül csengett. Ha várják, akkor miért nem hagyják békén, hogy elkészüljön, összeszedje magát, elegendő lelkierőt gyűjtsön, és végre elindulhasson.

– Na, jó! Csak azt akartam tudni, számíthatunk-e rád az ebédnél…

− Anya, addig még négy óra van, két óra múlva otthon vagyok. Ne aggódj, megyek! – tette hozzá engedékenyebben, kicsit engesztelve is az anyját a türelmetlen hangnemért.

Tudta, bármilyen undok idő van kint, bármennyire utálja is azt, s bármennyire nincs kedve most hazamenni, muszáj, mert oltári nagy botrány kerekedne belőle. Persze, mindenki tudta, sok-sok előzménye van annak, hogy Mira nem szeretett hazamenni a szülői házba. Pár évvel ezelőtt a szülei határozottan kitiltották otthonról egy férfi miatt, akit Mira viszont tiszta szívéből szeretett. John Brennen a legjobb dolog volt az életében, ami csak történhetett vele. Legalább is, akkor azt hitte. Négy évig voltak együtt. John kicsit bohém volt, kicsit öntörvényű, de eszes üzletember. A repülés volt az élete, s az vette el az életét is. Másfél évvel ezelőtt lezuhant a kisgép, amit vezetett, csak foszlányokat találtak belőle a baleset után. Mira szinte maga is belehalt a fájdalomba, hónapokig azt sem tudta, mi zajlik körülötte, egyáltalán zajlik-e valami. A szülei pedig megkönnyebbültek, ennek több alkalommal hangot is adtak, nem törődve legkisebb lányuk fájdalmával. Most, harminckét évesen, Mira talán újra tudja kezdeni az életét. Elindult ezen az úton, de teljesen függetleníteni akarta magát a családjától. Nem akarta, hogy tudjanak a dolgairól, a magánéletéről, semmiről, amiből lehetett, egyszerűen kizárta őket. Tette a dolgát legjobb tudása szerint, s úgy élte az életét, ahogyan akarta. Rettenetesen fájt a múlt. Magában hordozta, őrlődött miatta. És most haza kell mennie, és úgy kell tennie, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem akart úgy tenni, duzzogni akart, éreztetni, mennyire megbántották. Ebbe az állapotba pedig nem fért bele, hogy most jópofát vágjon a családi összejövetelhez. Miért ment mégis? Ezen ő maga is egy fél napot gondolkozott. Talán azért, mert a barátnője azt mondta ne legyen „vaddisznó” a családjával, talán azért, mert maga is menni akart, talán azért, mert emlékezett gyermekkorának gyönyörű perceire, talán azért, mert szerette volna, ha önmagáért szeretik, és talán azért, mert valójában hiányzott neki a család.

Hányszor és hányszor végigvette már ezeket a „talánokat”!

Aztán mindig a legrosszabbat választotta. A napokban kezébe akadt egy könyv a szeretetről. Elgondolkodott rajta, talán ő is megpróbálhatná másképpen szemlélni a világot: a szeretet szemüvegén át. Talán… Túl sok volt a talán az életében. Azt szokta volt mondani, hogy egyszer, talán, majd valamikor az ő élete is normális mederben folyik majd.

Kilépett a zuhany alól, lassan törölközött, húzta az időt. Minél később ér oda, annál kevesebb időt kell eltöltenie otthon. „Mit is csinálok? Nem most döntöttem el, hogy másképpen állok a dolgokhoz? Annyira nem rossz ez az egész!” – korholta magát. Valóban változtatni akart, de nem igazán volt tisztában azzal, hogyan is kell. Eldöntötte, hogy hagyja magát sodorni az események által, s a lehető legtöbb jót hozza ki mindenből, ami történik vele.

Mivel reggel nem kelt fel túlságosan nagy lelkesedéssel, a napja sem indult valami jól. Kezdődött azzal, hogy amikor végre lement a kocsijához, az nem volt hajlandó elindulni. Próbálkozott, felnyitotta a motorháztetőt, de mit is láthatott egy modern autó motorházában, vezetékek sokaságát, s persze azt sem tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Hívta a szerelőt, aki öt percre lakott. Mire a szerelő odaért, Mira ronggyá ázott, mert eszébe sem jutott, hogy közben beüljön az autóba. A szerelő egy ideig csak rázta a fejét: ezt most nem tudja megcsinálni, mert igazából azt sem tudja, mi baja van a kocsinak. Elvileg minden rendben van, mégsem indul. Mira ezt hallva, egy hirtelen ötlettől vezérelve elfordította a kulcsot. A motor felberregett. A szerelő széttárta a karját, jelezve, gőze sincs mi történt, aztán otthagyta a lányt.

Mira csurom vizesen beült a volán mögé, és úgy döntött, meg sem áll a szülei házáig. Csaknem kétszáz kilométert kellett autóznia, az út jó részét esőben tette meg. Aztán mintha az időjárás is megkönyörült volna rajta, szinte egyik percről a másikra kiderült, a felhők elvonultak, a nap is előbukkant egy rövid időre, az eső elállt, szép november eleji idő lett. A lánynak kicsit jobb kedve lett. „Tiszta idióta vagyok, hogy hagyom magam az időjárás által befolyásolni! Már attól depressziós leszek, ha rossz idő van, pedig most olyan napok következnek. Vajon csak elhatározás kérdése, hogy nem hagyom magam? – morfondírozott miközben befordult szülei házának felhajtójára.

– Megjött Mira! – hallotta kedvenc unokaöccse, Mike hangját. – Gyertek! Itt van! – ez a másik három gyereknek szólt, akik abban a pillanatban tódultak ki a nehéz tölgyfa bejárati ajtón!

– Mira, Mira! Mit hoztál nekünk? – kiabálták kórusban.

– Semmit, ördögfajzatok! Semmit nem hoztam! – szertartás volt csupán, hiszen Mira ugyan gyakran elfeledkezett dolgokról, eseményekről, de a négy unokaöccséről sosem. Mindkét nővérének két fia volt, és Mira imádta a vásott kölyköket. A négy fiú szinte egyszerre ugrott a nyakába.

– Naaaa, feldöntötök! Rosszabbak vagytok, mint egy kutyasereg! – tiltakozott a lány, de aztán hagyta, hogy a négy fiú felcsimpaszkodjon rá. „Milyen jó is ez! Szeretnek engem!” – jutott eszébe, s az érzés melegséggel töltötte el a szívét.

Az ajtóban megjelent az édesanyja. Fehér kötényén csokifoltok éktelenkedtek. Mira sejtette, hogy a fiúk műve. Valahogy ettől is felderült, és mosolyogva ölelte meg az anyját. Apja a hallban várta, a két nővére és a két sógora is.

– Mi ez? Valami fogadóbizottság féle? – kérdezte, s érezte, hogy valami megváltozott. Egyelőre nem tudta mi, csak azt tudta: jól érzi magát tőle. Mindenkit megölelt.

– Na, hogy vagy te lány? – veregette hátba Adam, az idősebb nővérének, Elynek a férje.

– Azt hiszem, egyre jobban – mosolygott körbenézve a családján.

– Iszol velünk valamit? – ez a kérdés már az édesapjától jött.

– Délelőtt apa? – csodálkozott Mira. – De, tudod mit? Miért is ne? Mire iszunk?

– Arra, hogy itt vagy velünk – nyomott a kezébe egy poharat másik sógora David, Annabell férje. – Legalább az ördögfiókák is jobban bírnak majd veled – mutatott a fiúkra, akik teljesen belemásztak Mira táskájába, hogy megtalálják a nekik szánt ajándékokat, melyekkel aztán nagy diadalmasan el is vonultak. Mira okulva a korábbi évekből, mindegyiküknek név szerint csomagolta be az ajándékot, akármilyen alkalom volt. Sohasem kaptak egyforma dolgokat.

A lány lenyelte az első korty italt. Égette, marta a torkát, szétfolyt az ereiben, s kellemes meleggel árasztotta el a testét.

– Húúú, ez most igazán jól esik – emelte fel a poharát.

– Később folytatjátok, most ebéd következik, aztán készülhetünk is az esti partira – szakította félbe az édesanyjuk a családi italozást. – Na, gyerünk, kihűl az ebéd! − adta ki a parancsot.

– Milyen parti? Lemaradtam valamiről? – kérdezte Mira.

– Semmi különös, csak meghívtunk pár barátot és szomszédot, ha már az egész családom itthon van – mondta az apja. – Nem nagy felhajtás, csak kicsi, és anyád ötlete volt – súgta oda a lánynak.

 – Mégis! Van valami alkalom, apa? – firtatta a lány.

– Nem kell nekünk alkalom ahhoz, hogy az örömünket megosszuk a barátainkkal. És az nagy öröm, hogy mindannyian itthon vagytok…

− Mira! Mira! Gyere velünk játszani! – üvöltöttek a fiúk.

– Nem lehet. Ebédelni kell, a nagyi mérges lesz! – mondta a lány és beterelte a fiúkat is az étkezőbe. Mindenki őt nézte. Ilyet még nem hallottak tőle, ha együtt voltak, mindig a fiúkkal pendült egy húron, s hagyta őket, hogy azt tegyék, amit akarnak, kiváltva ezzel mindenki rosszallását. Édesanyja szája szögletében halvány mosoly jelent meg. Mira újra itthon van, teljes valójában. A lány figyelmét nem kerülte el a csendes mosoly.

Ebéd után a lányok segítettek elpakolni az ebéd maradványait, kávét főztek.

– Mi van a munkáddal? – kérdezte Ely mosogatás közben.

– Mire gondolsz?

– Úgy érti azzal, amit mindig is szerettél volna csinálni… − tette hozzá Annabell.

– Az írás? – csodálkozott Mira. – Honnan tudjátok ti ezt? – fordult szembe a három másik nővel. – Mit tudtok?

– Ezt itt! – vette elő az édesanyja Mira alig egy hete megjelent könyvét. Képtelen volt tovább titkolni. Az asszony szemében könnyek csillogtak, az öröm és a boldogság könnyei.

– Hááát, nem is tudom… − mondta a lány lesütött szemekkel, nem tudta, mit is mondjon.

– Nagyon örülünk ennek, te, bolond lány! – ölelte meg Ely. – Csak azért elmondhattad volna!

Mira sírva fakadt, s vele együtt a másik három nő is.

– Tudjátok, nem voltam benne biztos, hogy ti örültök-e ennek, hogy elfogadjátok-e, hogy néha másképpen gondolkodom, másképpen érzek, és másképpen élek meg dolgokat… De szeretlek titeket… Nektek ajánlottam ezt a könyvet…

− Hát éppen az az, te bolond! Mi is szeretünk téged, akármilyen különcnek is tartunk néha! – édesanyja átölelte, ahogyan egy édesanya csak átölelheti legkisebb lányát.

A négy nő, hol sírva, hol nevetve hallgatta a lányt arról, hogyan is született a „Mindenkinek van egy története” című könyv, hogyan talált kiadót, és hogyan adták ki a könyvét. S beszélt arról is, hogy már két másik könyvre is megvan a szerződése, és ha éppen nem szenved az időjárás okozta depressziós elnyomástól, akkor még halad is az írással.

– Honnan tudtátok meg? – kíváncsi volt, de csak talányos választ kapott.

– Majd délután megtudod – nevetett Annabell.

– Biztosan a te nyomozó férjednek van a keze a dologban! – nevetett Mira, David ugyanis rendőrnyomozó volt.

– Nem, ez egyszer neki semmi köze az egészhez. Ne találgass, úgysem fogsz rájönni!

A lány, a délután egy részét, az édesapjával és a négy „vásott kölyökkel” töltötte. Bebarangolták a környéket, a fiúk nyughatatlanok voltak, le kellett őket fárasztani. Öt óra tájban már kezdett sötétedni, nekifogtak hát az esti parti előkészítésének. Felgyújtották az összes kinti lámpát, fáklyákat is gyújtottak, a hűvös ellen pedig alaposan felöltöztek. A két sógor volt a „tűzfelelős”, rajtuk múlott, mi lesz a barbecue-ból, „szénpecsenye” vagy igazi ízletes sült. Az utóbbi lett.

Jöttek a szomszédok. Mira legnagyobb meglepetésére, minden szomszéd kezében volt egy könyv: az ő könyve. Mikor már a harmadik szomszéd is könyvvel a kezében jött, könnyek szöktek a szemébe.

– Köszönöm, anya! – ölelte meg az édesanyját, s közben patakban folytak a könnyei.

Vidáman beszélgettek, iszogattak, ették a sült húsokat, s közben mindenki őt faggatta a készülő könyvéről…

− A hölgy semmit sem mondhat a készülő könyvéről, mert a kiadója nem engedélyezte − szólalt meg egy ismeretlen hang a sötétben.

Mira odanézett, ahonnan a hang jött, de nem látott semmit, csak egy árnyékot. Mindenki arra fordult. Egy magas, fekete hajú férfi lépett elő a jótékony homályból. Olyan ismerősnek tűnt az arca. A lánynak derengett valami, de az ismeret homályt csak az édesapja szavai oldották fel.

– Kislányom! – lépett oda az édesapja. – Bemutatom neked Rogar Malkovichot, a kiadódat!

Mira képtelen volt megszólalni. Akkor döbbent rá a valóságra, akkor oszlott fel a köd a szeme elől. Ott állt előtte diákkori nagy szerelme, aki az elmúlt tizennyolc év alatt alig változott. Talán csak érettebb lett, férfiasabb, s ha lehet még vagányabb, mint, ahogyan az emlékeiben élt.

– A kiadómat?... Te lennél a kiadóm? – Mira csak állt megkövülten.  

– Én vagyok, Mira! Bocsáss meg, hogy eddig nem találkoztunk. Te a szerkesztőkkel tartod a kapcsolatot, nem velem. Ezért ismered csak Margaret Berettet, nem tudhattad ki áll a kiadó mögött… Ezt neked hoztam! – nyújtott a lány felé egy egyszerű csokrot. Pár szál rózsa csupán, ahogyan a lány szerette régen, csomagolás és díszítés nélkül, csak úgy, a maguk valójában.

– Még emlékszel erre? − fogta a kezébe a lány a rózsákat.

– Sokkal többre emlékszem, mint hinnéd… Többek között arra is, hogy iszonyatosan tehetséges író vagy, s végtelenül örülök, hogy az én kiadómat választottad.

– Tulajdonképpen nem én választottam, Margaret talált meg engem… Olvasta a cikkeimet… − nem akarta hozzátenni, hogy azokon a cikkeken egy ország sírt. Akkor írta őket, amikor elveszíttette a párját. – Köszönöm! – könnybe lábadt a szeme, egy pillanatra elfordult, belebújt a virágokba. – Te mondtad Margaretnek, hogy keressen meg? – kíváncsi volt. Vajon az ismeretség okán került oda, vagy a tehetsége folytán.

Margaret kész volt a szerkesztéssel. Azt mondta, ezt látnom, olvasnom kell! Megtettem. Ráismertem a stílusodra. Beleszerettem, már akkor, amikor először olvastam… még a gimnáziumi évek alatt. Elvarázsolsz, szavakkal, érzésekkel, színekkel, lefestett tájakkal, körülírt emberekkel… Régóta szeretném megtalálni az embert, a nőt is, aki ezek mögött van… − volt ebben a félmondatban egy kimondatlan kérdés, egyfajta várakozás, egy kis remény, és sok-sok kíváncsiság és érzelem. Aztán halkan még hozzátette: − Ha hagyod…

Mira pedig csak állt, nézte a férfit. Ismerte, minden rezdülését, minden mozdulatát, minden gondolatát. Része volt az életének sok évvel ezelőtt, s most újra itt van, szinte mit sem változott. Újra érzéseket kavart fel benne, emlékek százai lepték el a tudatát, s történt valami, akkor ott, abban a pillanatban, mert csendesen, csillogó szemekkel, lassan felemelte a fejét, s nézte a fiút, aki egy évtized alatt érett férfivá lett. Olyan érzések lettek rajta úrrá, amelyeket már majdnem el is feledett… Vágyott rá, hogy újra megöleljék, hogy újra szeressék, újra biztonságban legyen… Szerette volna, ha ez a férfi most, itt, a karjába fonja, megöleli, dédelgeti.

Roger Malkovich pedig tudta, mit kell tennie. A lány élvezte a férfi ölelését, karjának melegét, s olyasmit érzett, amit már évek hosszú sora óta nem: megnyugvást és biztonságot...

Valaminek a kezdetét, s valaminek a végét.