Közeleg az anyánapja.... szép ünnep, megható...Nem tudok annál szebbet írni, mint amit tíz évvel ezelőtt, vagy talán még régebben megírtam az anyukámnak... Akkor csak Ő olvashatta...Most közzéteszem....

Anyámnak

Emlékszel, alig hatévesen ott álltam előtted egy szál virággal, amit éppen akkor loptam a saját kertedből, és nem találtam a szavakat. Valami szépet, szívhez szólót akartam mondani, de csak annyit tudtam kinyögni, hogy „Szeretlek Anya!” Többre nem is vágytál, hiszen ebben a két szóban minden benne volt. Pedig én már akkor el akartam mondani Neked, hogy mindent köszönök.

Köszönöm azt, hogy életet adtál nekem, hogy dédelgettél a méhedben, szoptattál, aggódva kísérted első lépéseimet, boldogan nevettél az első versikémen, még akkor is, amikor összekevertem a sorokat. Ott voltál, mikor először pottyantam a sárba a biciklimmel. Büszkén álltál a szülők között, mikor az első oklevelemet átvettem. Sírtál, mert leestem a gerendáról, de a boldogságtól zokogtál, amikor átvettem az aranyérmet. Velem szomorkodtál az első szerelmi csalódáskor, s vidáman nevettél, mikor virágot kaptam titkos lovagomtól. Velem együtt izgultál a felvételi, majd a vizsgák miatt, s meghatódottan álltál a hatalmas teremben, mikor kezembe adták a diplomát. Aggódtál értem, néha megszidtál, ha rosszat tettem vagy rosszul döntöttem, de mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád. Felnőttként is „édes kislányomnak” neveztél és boldogan ölelted magadhoz az unokádat.

Ma már megtalálom a szavakat is, s tudom, mit éreztél, mit, miért tettél, miért feddtél, és miért szerettél. Ma már elég, ha csak átölellek, nem kellenek szavak.

Ma már én is tudom, mennyi mindent jelent szavak nélkül is az a saját kertemből lopott virág, amit a fiam és a lányom tart a kezében.