.jpg?ph=8b00ed66c6)
Emlékszel?
– Emlékszel? – tette fel a kérdést, ahogy leültem a kanapésziklára.
– Mire kellene emlékeznem? – kérdeztem vissza, közben kényelmesen elhelyezkedtem a kedvenc sziklámon.
– Leginkább magadra kellene emlékezned! – mondta.
– Magamra?! De hiszen, tudom, ki vagyok! – méltatlankodtam.
– Nem, nem tudod. Elveszítetted azt, ami a tied volt…
Nem fejezte be a mondatot, csak hagyta, hogy feldolgozzam a hallottakat. Nekem pedig vissza kellett mennem oda, ahonnan újra elindulhattam a kanapésziklához, hogy kiderítsem, mit is veszítettem el. Nem volt könnyű.
Az első és legfontosabb, lemenni azon a bizonyos lépcsőn, megállni a hatalmas kapu előtt, és a mellette lévő, jókora faládába belepakolni mindent, amit a hátamon cipelek. Csak álltam ott a lépcső alján, nem tudtam, mit is kell most letennem. Számtalanszor jártam már itt, akkor tudtam, mit tegyek le: munka és a család okozta nehézségeket, párkapcsolati kínokat, az élettel járó kisebb-nagyobb bosszúságokat… Most úgy éreztem, nincs ilyen, csak tátongó üresség van a lelkemben, mert egy „huszárvágással” egyszerre szűntettem meg sok-sok problémát. Olyanokat, amiket akkor is cipeltem, amikor tulajdonképpen letehettem volna.
Hosszú ideig álltam a kapu előtt, bámultam a láda nyitott fedelét, néztem a benne tátongó ürességet, aztán szépen lassan elkezdtek formálódni a jókora gömbök, amelyeket le kell tennem. A kedvesség, a szeretetlenség, az ölelés, a kedves bókok hiánya, ami nyomasztotta a lelkemet. Letettem hát azt a hatalmas gömböt, amivé formálódott, miközben könnyek csorogtak végig az arcomon. Aztán újabb gömb alakult: a bizonytalanságé. Amiről azt hiszed előbb, hogy biztos pont az életedben, az olykor sokkal inkább hordoz bizonytalanságot, mint az, amit egyébként bizonytalannak hiszel… Aztán jött még egy hatalmas gömb, amit a kihasználtság érzése alakított. Nyomasztó és nehéz volt. Amint ettől megszabadultam, újabb gömb formálódott, az elveszett önbecsülésemé, a semmi nem jó, amit csinálsz, a butának tartanak érzésé… Beletettem a ládába, aztán szembenéztem azzal, ami még vár. Fel kell mennem a kanapésziklához, mert találkoznom kell Vele, mert hosszú idő óta nem beszéltünk, és mert tudom, hogy segít szembenézni a saját démonaimmal.
Az út nagyon szép. Zöld mezőkön vezet át, s közben csodálhatom az ég kékjét. Lágyan ringó aranysárga búzatáblák, narancsligetek, pipacsmezők mellett haladok el, az utamat bíborszínű árvácskák szegélyezik végig. Aztán ott állok a szikla lábánál. Még oda fel kell másznom! Nem könnyű. Az a fura, hogy sohasem lihegve, fújtatva érkezem meg…
Leülök. Elengedem a gondolataimat, várok csendben. Egyszer csak ott ül mellettem… S mintha filmet néznék, peregnek a képek előttem, a főszereplő én vagyok… Akit ott látok, az mindig vidám, optimista, mosolyt csal mások arcára is. A leglehetetlenebb helyzetben is van két kedves szava… Kreatív, alkot, új dolgokat keres. Szereti az embereket, barátok veszik körül, örök gondolata, hogy az ember alapvetően jó. Türelmes és pontosan tudja, hogy ki ő és mennyit ér…
Már nem ül mellettem, magamra hagyott a könnyeimmel…
Már emlékszem, és ebbe belesajdul a lelkem…