Harmadik történet

2016.01.15 07:42

Azt gondolom, hogy egy internetes randioldalon szerzett ismeretség igen ritkán szokott mindent elsöprő szerelemmel végződni vagy kezdődni. Ahogy tetszik…

Az estek többségében a szerelem nem itt jön, hanem valahonnan máshonnan, villámcsapásként. Kialakulnak kellemes érzések, a „jó együtt lenni a másikkal”, az „egy húron pendülünk” dolog, a „kiegészítjük egymást” érzése. Persze, lehet belőle szerelem is, csak talán ritkábban.

Ez a történet egy kicsit más… Mariann jó néhány évig próbálkozott a pártalálással különböző oldalakon, de valahogy sosem olyan férfiak akadtak az útjába, akik megfeleltek volna az elvárásainak. Munkája miatt ugyan sok-sok emberrel találkozott, de ezeket a találkozásokat mindig munkaként értékelte, és soha nem gondolt arra, hogy az így szerzett ismeretségekből kialakulhat valami. Talán nem is volt rá eléggé nyitott…

Az egyik rendezvényen, az eszközök előkészítése közben odament hozzá az egyik előadó. Ismerték már egymást már nagyon hosszú ideje, Ádám jó nevű üzleti vállalkozást vitt, Mariannak ennyi is elég volt, erre az információra volt szüksége a munkájához. A magánéletéről viszont semmit sem tudott. A konferenciát egy közös ebéd követte, ahol Ádám ahhoz az asztalhoz ült le, ahol Mariann is ebédelt. Ebéd közben beszélgettek mindenféléről, politika, társadalom, aztán szóba került a család is. Mariann számára itt derült ki, hogy a férfi nős, és szép számmal vannak gyerekei is…

„A beszélgetés után sokszor eszembe jutott Ádám. Magam is meglepődtem a következtetésen: ha már ennyit gondolok rá, akkor ez azt jelenti, hogy tetszik nekem. De ott a „fék” – családos. Ezzel ennyiben is maradt nálam a dolog, egészen addig, amíg az egyik kollégám szólt, hogy Ádám elkérte tőle a telefonszámomat, ő pedig utólagos engedelmemmel, meg is adta. Jó, csak nem tudtam, mit is akarhat tőlem. Az idő pedig telt. Talán két hónap is eltelt, mire megint találkoztunk egy újabb konferencián Budapesten. Nem tudtam, hogy ott van, s ő sem tudta, hogy én ott vagyok, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a mi városunk által delegált csoportot nekem kell összeszednem egy közös ebédhez. Szóval itt is együtt ebédeltünk. Ebéd után Ádám odajött hozzám és megkérdezte, hogy hogyan utaztam a konferenciára. Szívesen hazavisz. Én persze, kocsival voltam… – mesélte a történetét Mariann.

Megint eltelt egy hónap, mire találkoztak. Ez esetben Mariann kereste Ádámot, szüksége volt egy kis információra. Személyes találkozó lett belőle, amely elég furán zajlott. „Tíz perc alatt végeztünk a hivatalos résszel, de még másfél órát beszélgettünk utána. Aztán az egyeztetés miatt többször is beszéltünk telefonon, mígnem egyszer felhívott, hogy van egy ötlete, beszéljük meg. Személyesen szeretne velem találkozni… Beleegyeztem. Hivatalos beszélgetés megint tíz perc, aztán újabb félóra egészen másról… S ami itt következett, arra én sem számítottam. Odalépett hozzám és minden bevezetés nélkül megcsókolt… A lábamból kiszaladt ez erő, roskadoztam… Mindketten remegtünk…” – Mariann gondolatban valahol máshol kalandozott, s én nem akartam visszarántani a Földre. Aztán magától folytatta...

„Azt a zavarodottságot, tiltakozást és azt a fajta sóvárgást, amit akkor éreztem, szinte lehetetlen elmondani. Tudod, amikor az emberben egymásnak ellentétes érzelmek kavarognak: tudod, hogy nem szabad, tudod, hogy ez a dolog ellenkezik minden általad képviselt értékkel, és mégis úgy húz-von az egész, mint egy hatalmas mágnes és bármit teszel, nem ereszt… És láttam a szemén, hogy ugyanezek az érzések tombolnak benne is, és szenved… Később néha csak álltunk egymást átölelve némán, várva, hogy a másik mondja ki, hogy ezt nem szabad, nem etikus, nem tisztességes… Nem tettük, nem bírtuk megtenni, mert az, ami közöttünk volt, erősebb volt minden másnál, felül írt mindent… A szerelem – mámorító érzés, delej, ami betölti a gondolataidat, az érzékeidet, s nem tudsz tőle szabadulni…” – Mariann elhallgatott.

Emlékek rohanták meg… Sok-sok szép emlék, tele vidámsággal, vággyal és szomorúsággal.

„Hogy lett vége?” – kérdeztem, mert vége lett…

„Nem bírtuk azt a kettős érzést, ami bennünk volt. Tudtuk, hogy véget kell vetni ennek a tébolynak, csak hosszú hónapokig egyikünk sem volt képes megtenni. Aztán egy gyönyörű őszi napon találkoztunk egy parkban. Ültünk egymással szemben és sírtunk. Szavakra nem volt szükség, ő tudta, hogy én hosszabb időre elutazom, és tudta azt is, hogy most van itt az ideje a szakításnak… Megbeszéltük. Sírva. Aztán sokáig szenvedve ment mindenki a maga útján… Szerintem ez a szerelem…”

Mariann azóta férjhez ment, külföldre költözött. A férjét egy külföldi társkereső oldalon ismerte meg…