.jpg?ph=8b00ed66c6)
Hazafelé
Ebbe az írásba jobbára csak képeket szántam, de az úton hazafelé még történt egy s más.
A legnagyobb hőség közepette indult útnak a menetrendszerinti autóbuszjárat Eilatról. Kettő busz indult, sok volt az utas Tel Aviv felé. A városban ugyan nem érzékeltük, ám a város határába érve kiderült, hogy megerősítették a biztonsági szolgálatot, s minden oda tartó autót ellenőriztek. Minket nem, egyrészt, mert kifelé mentünk, másrészt, mert mindenütt biztonsági szolgálat működik, ahová belépsz, így értelemszerűen az autóbusz állomáson is. Szóval ott már ellenőriztek egyszer. A bevásárló központokban is ott állnak az ajtóban, és meg kell mutatnod a táskádat. Plusz ott a biztonsági kapu is, mint a reptéren.
Szóval nem álltunk meg. Egy kicsit sajnáltam is, mert le akartam fotózni a Kipat Basel – Vaskupola látható részeit. Tulajdonképpen egy kisebb katonai állomás, ami nincs is elrejtve, három jókora rakétaelhárítóval. Három ilyet telepítettek Eilat köré, hogy megvédje a várost. Amikor odaértünk azért egy kicsit elgondolkoztam. A városokat védik, de vajon az utak biztonságosak-e eléggé? A választ gyorsan megkaptam, mert soha ennyi autóval nem találkoztunk az Eilat felé vezető úton, mint most.
Kiértünk a város vonzáskörzetéből, utána nem maradt más csak a sivatag. Építkezés jobbról: a nemzetközi repülőtér épül, jókora lesz, és 5 évet szántak rá, hogy elkészüljön. Még a földmunkáknál tartanak. Ezt nem fotóztam, mert a másik oldalon ültem a buszon. Viszont sorra jöttek a kibucok. A pálmafaligetek, a melegházak. Sikerült a Yotvata bejáratáról egy képet készítenem, de bevallom a szarvasmarha telepek már nem érdekeltek annyira. Igaz, a képek nem túl jók, de a buszról fotózva elfogadhatóak.
Elhagytuk a kibucokat. A sivatag vett bennünket körül. Egy kicsit talán el is szunyókáltam. Arra eszméltem fel, hogy a Holt-tengeri elágazásnál vagyunk, ahol az út felfelé vezet, a sivatag kőhegyein át. Ezek lenyűgöznek. Olyan természeti formákat alkotnak, amelyeket le sem lehet írni. Redőzött kőhegyek, amelyek redői az idő múlására utalnak, aztán néhány „lecsapott” hegy, a víz laposra mosta a tetejüket valamikor, a sivatagi szél pedig tovább csiszolta, simította, így lett belőlük sok-sok kisebb-nagyobb fennsík. Közben jól látszanak a vízmosások, amelyekben növények próbálnak életben maradni. Meg kellett állapítanom, hogy sokszor állnak vesztésre a sivataggal szemben folytatott életben maradási küzdelemben. A napfény és a kő erősebbek.
Az autóbusz másfél óránként megáll egy-egy 15 perces pihenőre. Az elsőnél még a forróság vett bennünket körül, ott még a sivatagban voltunk. Ilyenkor víz, folyadék nélkül el sem szabad indulni sehová. A városban is, aki gyalog közlekedik,
visz magával innivalót. Aki autóba ül, buszra száll, annak is kötelező. A Nap és a szél szárít. Az első megálló után következtek a beduin telepek. Próbáltam fotózni, de nagyon közel nem jártunk hozzájuk, remélem, azért látható lesz, milyenek is. Lusta tevecsordákra is vágytam fotóügyileg, de mire felfedeztem, merre lebzselnek az egypupuak, addigra kattintáson kívül estek. No, azért majd látjuk, mit sikerült alkotnom.
Ezek a telepek többnyire már Be’er Sheva körzetében vannak. Szép város, vagy legalább is annak látszik az autóbuszból. A busz a buszpályaudvaron állt meg: Tahana Merkazit, de azt nem találtam túl érdekesnek... A várost elhagyva hamarosan újra megállt az autóbusz. Ott már jelzik a táblák az Ashkelon felé vezető utat. Az egyik legtöbbet lőtt város… Láttam is valamit, s azt gondolom, azt láttam élőben, amit a helyi televíziókban olyan sokat mutattak: a Kipat Basel éppen lelőtt egy támadó rakétát… Az égen csupán egy aprócska gomolygó fehér felhő mutatatta, hogy mi történt ott, s egy csík, olyasmi, amilyet a repülőgépek húznak maguk után, amikor elérik azt a magasságot, ahol már látszik a kibocsátott hő. Ez a csík nem nyílegyenes, látszik az elhárító rakéta kacsázó útja, hogy pontosan eltalálja a másikat. Sokan néztük…
Ezt az élményt szívesen kihagytam volna. Aztán már nem nagyon érdekeltek az olajfa ligetek, a vetések, az aratás nyomai, a zöldellő gyümölcsfások, az elsuhanó városok, falvak. Az eget kémleltem…
Tel Avivba érve kicsit megnyugodtam megint. A város a szokásos képét mutatta: nyüzsgött. Az autóbusz állomás környékén mindig nagyon sokan vannak. Egyrészt az utazók, másrészt a hat szintes autóbusz állomás épülete olyan, mint egy nagy bevásárlóközpont, csak kicsit lelakottabb. Régi már. Az utcára érve arcul csapott a hőség, az a párás, fullasztó meleg, amitől az ember lánya kettő másodperc alatt lesz csurom vizes. Így történt. Kétszáz métert kellett megtennem gyalog, hogy a klimatizált vasútállomásra érjek. Újabb táska ellenőrzés, vonatjegy, le a sínekhez. Kettes peron. Ugyan a vonatom késett 25 percet, de még így is sokat kellet várnom a repülőre.
A becsekkolás viszonylag gyorsan ment, annak ellenére, hogy 5 ponton kell átmenni, mire az ember a tranzitba kényelmesen le tud ülni. Ezer kérdés, meg egy: hogy miért éppen ebben a nehéz időszakban döntöttem úgy, hogy Izraelbe megyek? Válaszoltam… De később magam is elgondolkoztam ezen a kérdésen…
A tranzitban egy kedves hölggyel kezdtünk beszélgetni. Izraeli ugyan, de Budapesten él a családjával már jó ideje. A szüleit látogatta meg Tel Avivban. Szóba került a gázai helyzet, a rakéták. Kicsit beszélt a gyermekkoráról, hogy már akkor is ez volt. Akkor is félt, most sem szívesen jön ide, ha háborús a helyezet. Bár itt azt mondják, meg lehet szokni, akinek ez a hazája, nincs is más lehetősége, de aki teheti, nem ezt választja. Kérdezte, hogyan éltem meg a rakétatámadást Eilat ellen. Rosszul, nagyon rosszul…
Aztán csak az életről beszélgettünk: gyerekekről, munkáról, városokról, tanulásról… Gyorsan eltelt a másfél óra. Késett a gépünk. Eleve 25 perccel később indultunk. Talán nem csak nekem fordult meg a fejemben, hogy a „helyzet” miatt… Nem kaptunk információt, miért is kaptunk volna…
Olyan nehézkesen ment az egész. Ideges voltam kicsit. Most már haza akarok menni! Végre nagy nehezen kigördült a gép, elrugaszkodott a betonról… A levegőben voltunk… Tel Aviv csodaszép az esti fényben. Mint egy csillagváros, egy nagyobb központ, sok kisebb résszel… Csend van. Lassan távolodtunk a szárazföldtől… Még emelkedett a gép, amikor egyszer csak két apró villanást láttam a távolból… „Kipat Basel! Kipat Basel!” − ezt hallottam több helyről a gépen…
Végtelen nyugalom szállt meg, amikor a budapesti aszfalton nagyot döccenve landolt a gépem…
(Az utolsó képen Tel Aviv egyik utcája az autóbusz állomás mellett. Ezt az erkélyt nem tudtam kihagyni. :))