.jpg?ph=8b00ed66c6)
Látomás
Ma reggel lihegve értem fel a kanapésziklára. „El kell érnem! Oda kell érnem! Találkoznom kell vele!” – Csak ezek a gondolatok zakatoltak a fejemben. Hirtelen megálltam egy pillanatra. Minek is rohanok?! Hiszen Ő akkor van ott, amikor én akarom, akkor jelenik meg, ha hívom… Lassítottam hát a lépteimen, kifújtam magam, s mire felértem a sziklámhoz már egyenletesen szedtem a levegőt. Leültem. Vártam.
– Mi volt ez a nagy sietség? – kérdezte, amikor mellém telepedett.
– Megfeledkeztem egy nagyon fontos dologról – mondtam. Nem kérdezte mi az, pontosan tudta.
– Mesélj! Tudom, hogy el akarod mondani, látom rajtad. Arról beszélj, hogy mit éreztél közben. Az a legfontosabb, mert az érzések határozzák meg a gondolataidat.
Hirtelen azt sem tudtam, hol is kezdjem.
Félhomály volt még, amikor felébredtem. Mostanában nem mindig alszom jól. Talán még új a hely, szokatlan a környezet, vagy csak nem fáradtam el eléggé. Azt gondoltam, még pihenek egy kicsit, összeszedem a gondolataimat, hálával gondolok mindarra, ami körülvesz, ami az enyém…
Aztán a gondolataim elrepítettek egy másik világba.
Szó szerint repültem. Szárnyak nélkül, könnyedén, testetlenül. Hegyek, völgyek, folyók, erdők, tisztások, falvak és városok maradtak mögöttem. Láttam a végtelennek tűnő vizet, a haragos zöld tengert, egyik helyen a sziklákat csapkodó hullámokat, a másik helyen a homokos partot nyaldosó, szelíden ringó tengert.
Egy szigeten találtam magam, lágy szellő fújdogált, a Nap kellemesen melegítette a talpam alatt süppedő homokot. A homokos part mellett hallottam a trópusi erdőből kiszűrődő zajokat, madarakat, állatokat, a fák susogó hangját. A parton egy napernyő várt, alatta szék és egy asztalka egy pohár limonádéval. Leültem, kényelmesen feltettem a lábam, megittam a limonádét. Varázslimonádé lehetett, mert éreztem, ahogyan szétárad az ereimben, ahogyan eljut még a lábam legkisebb újáig is. Élveztem ezt a pillanatot.
Ahogyan felkeltem, megláttam az ösvényt. Keskeny kis ösvény, amely bizonyára elvezet valahová. Nem messze megláttam egy nagy, sötét lyukat a sziklafalban. Biztosan egy barlang. Elindultam hát felé. A bejárat szűknek bizonyult, hosszú ruhámon itt-ott szakadások keletkeztek, de csak mentem tovább. Az ösvény barlanggá szélesedett. A barlang közepén egy kristály állt, felett a kürtő, amelyen keresztül láttam a tiszta, kék eget. A kürtő szélétől gyönyörűséges cseppkövek lógtak a kristály fölé. Mesebeli helyre csöppentem. Nem csöppentem, az ösztöneim vittek oda, a kíváncsiságom, az izgatottságom, a tudni akarásom és az öröm, hogy ilyen csodát látok.
Tétovázva léptem a kristályhoz. Óvatosan érintettem meg. A kristályban fény derengett, ami egyre erősebb lett. Éreztem, hogy a kezemből áramlik valami, ami felforrósítja a kristályt. Azt kívántam, bár csak mindenki láthatná, bárcsak itt lennének a szeretteim, bárcsak adhatnék ebből a fényből mindenkinek.
A kristály pedig izzott… Aztán mintha a kívánságom valóra válna, fénycsóva lövellt az ég felé, keresztül a kürtőn, ki a nagyvilágba…
Csak álltam ott, néztem a csodát egészen addig, amíg a kristály újra „csak egy kristály” lett. Félig kábán sétáltam ki a barlangból. Mi volt ez?
– Rájöttél, hogy mi volt ez? – kérdezte, amikor abbahagytam a mesélést.
– Azt hiszem, igen. Szeretetnek hívják, életenergiának – feleltem csöndesen.
Jó volt kimondani.