Már nem lázálom

2022.04.27 08:39

Azt hiszem, utoljára 2009-ben döntött így le a lábamról valami nyavalya. Visszaemlékeztem azokra a napokra, nem jó emlék, de mindig figyelmeztet valamire. Visszanéztem az elmúlt néhány hónapot, s arra a következtetésre jutottam, hogy ha magamtól nem volt annyi eszem, hogy megálljak és pihenjek egy keveset, akkor a szervezetem kikényszerítette. Egyszerűen leterített. Eszembe juthatott volna a 13 évvel ezelőtti történet, akkor is ugyanez történt, majdnem ugyanígy. No, van, aki a más kárán tanul, van, aki a sajátjából sem.

Tény, hogy volt még két-három nagyon pocsék napom…

Egyik este ledőltem, hogy olvasok egy kicsit. Tíz perc, eddig bírtam tartani a könyvet, mert a szemem minduntalan lecsukódott. Újraolvastam a mondatot, aztán megint, aztán megint, aztán letettem a könyvet, mert a betűk olvashatatlan folyammá duzzadtak, és nem is értettem igazán, amit olvasok. Ha nem megy, akkor szunyókálok, legalább gyógyulok.

Félálom, vagyis már nem érzékelem a külvilág zajait, az este neszeit, de még nem szippantott magába az álmok feneketlen kútja. Ébren is vagyok, meg nem is. A meditáció előszobája.

Egyszer csak a kanapésziklán találtam magam. A kanapészikla nekem egy kultikus, mondhatni spirituális hely. Csak az enyém, mert csak a fejemben, a gondolataimban létezik, meditációs pihenő hely… Ez az a hely, ahol a színek kavalkádjába veszve tisztul ki a fejem. Bár néha hagyom, hogy jöjjenek a gondolatok, olyankor cikáznak, szaladgálnak, eltűnnek, újra előjönnek, aztán szépen lassan elcsendesednek, eltűnnek. Kegyelmi állapot, amikor nem zsong a fejemben semmi, csak úgy vagyok. Ilyenkor előfordul, hogy meghallom azt a Valakit, aki beszélni akar hozzám. Ülünk a sziklán egymás mellett, és Ő beszél. Néha kedvesen, néha szemrehányón, néha oktató hangon, máskor a lelkemet simogatva. Néha a fejemre olvassa a hülyeségeimet, máskor biztat, hogy tegyem végre azt, amit tennem kell. Néha belealszom…

Igazán a kora reggeli meditációkat szeretem. Elpilledek, lenyugszom, az álmok a helyükre kerülnek. A Valaki mindig ott van velem, beszél hozzám, nekem, rólam, miattam. Néha nem értem, de azt tudom, hogy jót akar. Az Ego sokszor próbál keresztbe tenni nekem, de ilyenkor nem tud, ilyenkor sértődötten elvonul, hogy aztán nap közben, éber állapotban újra támadjon.

– Az légy, aki vagy! – mondta egyik reggel a Valaki.

Na, igen, ezt kellene tennem. De ki is vagyok én valójában? Talán ez a világon a legtöbbet feltett kérdés. A válasz bennünk van, a Valaki – és mindenkinek van egy Valakije – pedig azért van, hogy segítsen megtalálni a legjobb választ erre a kérdésre.