Még mindig a képmás

2015.11.26 17:51

Persze, mert regényt lehetne róla írni. Különféle pózok, különféle élethelyzetekben, némelyik nevetséges, némelyik siralmas, a többség viszont átlagos és unalmas. A fotós borzalmaknak itt még koránt sincs végük. Tegyük fel, hogy remek képsorozat van feltéve a bemutatkozó oldalra. Kellemes női arc, bájos profil, igéző szemek, vállig érő szőke haj, jó alak, csinos ruha. A férfi szemek csak úgy isszák a látványt. Böngészik a profilt, ezer levél megy, mert tetszik, amit látnak, és miért ne is nézhetne ki valaki ilyen jól negyven pluszosan is. A hölgy udvariasan válaszolgat, van, akit elküld, van, akinek esélyt ad. Férfiúnk is kapott egy esélyt és eljutott a személyes találkozásig.

Ember arcán még akkora csalódást nem láttatok! Ott állt a megbeszélt helyen. Udvarias ember lévén, egy szál rózsával a kezében szobrozott az áprilisi szélben, amikor arra lett figyelmes, hogy egy közelben ácsorgó vörös hajú nő erősen fikszírozza. Férfiúnk nem mutatott különösebb érdeklődést, hiszen éppen randira vár egy kellemes szőkét. A hölgy odasétált hozzá, óvatosan tudakolva, hogy ő-e az a bizonyos férfi? Férfiúnk mondta, hogy bizony ő, és már éppen meg akarta kérdezni, hogy ugyan mondja már meg a hölgy, hogy miért is ő jött a barátnője helyett, amikor leesett a „tantusz”. Biztos, hogy papírból volt, mert csaknem 5 perc kellett neki, mire rájött, hogy bizony alaposan megvezették. A nő nemhogy nem szőke, de a csinosságát elvitte az idő vasfoga, no meg a néhány pálesz, bor és egyéb alkoholos finomság, ami ráadásul még borvirágot is varázsolt a hölgy orrára…

Hogy hogy lehet menekülni egy ilyen helyzetből? Kínosan, mert sehogy sem lehet belőle jól kijönni. Férfiúnk megpróbált udvarias lenni, ami azért nem jött össze neki, mert a nőszemélyzet nem értékelte a kulturált „nem”-et. A hangos szóváltás elől a „szó nélkül lelépek” opció jöhetett csak szóba.

A másik oldal sem járt jobban azon a bizonyos esős júniusi napon. Hölgyünk munka utánra beszélte meg a találkozót az általa kellemesnek ítélt úrral. A fotón magas, jóképű, mondhatni daliás férfi „árulta” magát. Néhány levél, udvarias telefonos beszélgetés után a nő beadta a derekát. Mit veszíthet, isznak egy kávét, elbeszélgetnek egy kicsit, úgyis az első benyomás számít. Hol is találkozzanak? A férfiú ötletére a hozzá közeli „neves hamburgerest” jelölte meg. A nő vállat volt, legyen, bár nem igazán így gondolta elsőre, talán egy belvárosi kávézó jobb lett volna. Nincsenek ugyan nagy igényei, de ennél egy kulturáltabb helyen szívesebben találkozott volna. De legyen! Gondolta, akkor nem nagyon öltözik ki. Megállt a parkolóban, késett 5 percet, ahogy illik az első randin, ám nem látta sehol az úriembert. Aztán berobogott egy autó. Kiszállt belőle egy rövidnadrágos, szandálos, pólós férfi, aki körbenézett, szemmel láthatóan keresett valakit. Mivel az arc nagyjából stimmelt, hölgyünk előbújt az autójából, ámbátor a sokktól nem igazán tudott megszólalni. A férfi azonnal odalépett hozzá és mondhatni meglehetősen nyálasan bemutatkozott, közölve, hogy ő volna az. Hölgyünk kapkodta a levegőt, és csak annyit tudott kinyögni, hogy a fotón nem ezt látta, sőt az igazi köszönő viszonyban sincs a képen látott egyeddel. „Ugyan már, az csak egy fotó, csak nem képzeled, hogy 50 körül is úgy nézek ki, mint 20 évesen?!” A hölgynek megjött a hangja, s közölte, hogy ezt ugyan feltételezni sem merte, ám az őszinteséget igen. A kávézás elmaradt. A pocakos, közel sem magas, pláne nem daliás, karikalábú emberünk szandáljában elcsattogva, sértődöttem csapta magára a kocsiajtót.

Mindkét helyzeten nevettem, amikor hallgattam őket, de ha alaposan végiggondolom, akkor egyáltalán, semmi nevetséges sincs benne, sőt inkább szánalmas.

Azért azt nagyon szeretném tudni, mi jár azoknak a fejében, akik így megvezetik a másikat.