Mit is mondhatnék...

2023.01.01 14:06

Eltelt egy év. Néha nem is tudom hogyan... Néha gyorsan, néha lassan. Benne volt minden, az idő, a várakozás, a saját reményeim, álmaim, imáim, egy csomó öröm, egy csomó szomorúság. Néha nagyon bántam, hogy már eltelt egy nap, máskor alig vártam, hogy vége legyen, mert azokon a napokon „csak úgy” voltam. Az a nap nem is az enyém volt, nem is Istené, de még csak az Ördögé sem, csak úgy, igazi „eszmélet” nélkül elment. Pedig tettem a dolgom, mégis kiesett az egész nap. Az ilyen napokból aztán nehéz tovább menni, hiszen elveszett belőle a legfontosabb: a lendület, ami addig vitt… Újragenerálni pedig olykor emberfeletti munka.

Ezt az évet másképpen tervezem. Nem lesznek kieső, az Ördögnek vagy másnak szánt napok… Emlékszem, amikor a drága Jani az égiekhez költözött, a másfél évig tartó lelkibeteg, apátiás állapotból kimászva, megfogadtam, hogy derűs mosollyal élem tovább az életem, elfogadva mindazt, ami jön, túlélve mindent, ami ér, jót, rosszat. A lelkem legmélyebb zugában ottmaradt a szomorúság, a veszteség okozta seb. Bár már eltelt több mint egy évtized, ez a szomorúság olykor utat tör magának, a felszínre jön, s napokig nem hagyja nyugodni a lelkemet, újra szomorúságba borítva az életemet. Azok a sírós napok. Ez az élet rendje, el kell fogadni, még ha nehéz is. Csak a halál biztos. Tagadhatatlan igazság.

Minden új év elején számot vetek az előző évi életemmel. Szerbe-számba veszem, mit tettem, mit nem tettem, a nehéz pillanatokat, a jókat, a szépeket, igyekszem kompenzálni azokat, így teremtve meg egy viszonylagos egyensúlyt. Persze, a mérleg nyelve azért jócskán billeg, s néha bizony a rossz dolgok nagyobb, súlyosabb nyomot hagynak bennünk, mint a jók. Mégis azt mondom: a derűs mosoly sokat segít… És persze engem a töretlen optimizmusom is sok mindenen átsegít. Régebben is megtette, most is, igyekszem megtartani.

S miközben derűvel nézek szembe az új évvel, emlékszem azokra, akik már nem lehetnek mellettem, csak égi útjukról kísérhetik figyelemmel családom tagjainak útját és az én lépteimet is. Hiszem, hogy vigyáznak ránk: Piri mama, Jani, Apa, Jani papa és Anya. Fáj. Nagyon. (A szememre telepedett homályban nem látom a betűket… Lassan oszlik fel.)

Azt gondoltam, hogy ahogyan telik az idő egyre erősebb leszek, hogy el tudom majd könnyebben fogadni az idő múlását, az értelmetlen és felfoghatatlan halált, mint az élet törvényszerű velejáróját. Tévedtem. Sőt, azt tapasztalom, hogy az idő múlásával érzékenyebb leszek, szentimentálisabb és az érzelmeim amplitúdója is a végletek között mozog. De ez is rendben van.

Ez elmúlásról a közelmúltban olvastam néhány gondolatot, amit szeretnék itt megosztani veletek. „… a múló idő azt jelenti, hogy minden pillanatban minden pillanatnak vége van. Hogy minden egyszeri volt csupán, megismételhetetlen, és ugyanakkor azt is, hogy abból, ami rendelkezésünkre állt, valamennyi visszavonhatatlanul elmúlt, és bármennyire szeretnénk, többé már nem lehet esélyünk a dolgok megváltoztatására. Be kell vallani, van ebben valami rendkívül szomorú. Még úgy is, hogy nem csak a jó múlik el, hanem hála az égnek a rossz is. Az idő nem tesz különbséget közöttük.” (Náray Tamás: Zara öröksége)

A veszteségeket nem csupán a halál hozza. Néha az ember maga is hoz olyan döntéseket, amelyek veszteségeket okoznak, ugyanakkor nagyon is időszerűnek tűnnek, vagy már sokkal régebben annak tűntek volna. Olyankor olyan tárgyaktól, dolgoktól, szokásoktól, emberektől válunk meg, amelyek/akik már nem időszerűek, nem szolgálnak bennünket, nem visznek előre, nem támogatják az utunkat, sokkal inkább gátat, akadályt jelentenek az életünkben. A tárgyakkal, szokásokkal könnyebb ez a folyamat. Az emberekkel nem, és nem is mindig sikerül elsőre vagy azonnal, mert ragaszkodunk hozzájuk, az általunk beléjük képzelt erőhöz, a hozzájuk kapcsolódó illúziókhoz. Épp ezeket az illúziókat, álomképeket nehéz elengedni, mert utánuk marad egy űr, amivel aztán jó sokáig nem tudunk mit kezdeni. Sötét, tátong, és sokáig ott marad, nyomrít, kétségeket, bizonytalanságot szül. Mert „mégis csak jó volt az”, „mégis csak kell az nekem”. Lélekgyilkos libikóka, mert mindeközben pontosan tudod, hogy az nem jó neked, nem visz és nem vezet sehová. Zsákutca. Ez az önbecsülés és önértékelés ambivalenciája. Amikor ezt felismerjük, akkor kerül igazán pont egy-egy lélekölő nyomorúság a végére. Nagyon nehéz. (Igazából taglalhatnám, cirádázhatnám, de azt gondolom, ennek a két szónak súlya van.)

A világ, amiben most élünk, nem kedvez az effajta lelki beállítódásnak. Nem lehetsz szenzitív ember, mert akkor gyenge vagy, megalázható eltiporható. Nem tudsz törtetni, átgázolni másokon, de még saját magadat, a tudásodat, az erődet sem tudod mindig megvédeni. Nem szeretem ezt a lelketlen világot! Néha úgy érzem, csak tengek-lengek benne, mint egy szárnyaszegett madár…

Pedig ez is csak egy múló pillanat, amit el lehet viselni lélekben meggyötörten vagy derűs mosollyal az arcodon.

Én ezt a mindenen átsegítő derűs mosolyt kívánom mindenkinek 2023-ra (is).