Mit lát a nő?

2015.12.04 22:48

Nahát! Ennyi nézőpontot, ennyi különbözőséget, ennyi elvárást, igényt és „mittudoménmit” még nem láttam, nem hallottam egybe. Csak kapkodtam a fejem, minden nő mást akar, másképpen, más tulajdonságokkal, más elvárásokkal, más igényekkel… Azt hiszem, mindösszesen egy azonos kritérium van csupán: férfiből legyen az illető.

– Tudod, utálom a horgászós képeket. Mi vagyok én? Egy hal, amit ki kell fogni?! Vagy ott vannak a szabadidős képek, nem tud normálisan felöltözni, susogós mackót kell viselni?! Kiábrándító! Az ilyen pasikat meg sem nézem. Borsódzik tőlük a hátam – fintorogva nézegette a képeket. – Ez kövér, annak nagy a füle. Nézd már, hogy áll rajta a nadrág! No, ez meg minek mutogatja magát, amikor lelóg a pocakja? Ja, ez meg alacsony, nem látja mit írtam ki… − és csak lapozgat a profilok között, lapozgat, leszól mindenkit, senki sem jó, egyik ezért, a másik azért, no meg különben is.

A fejemet fogom.

– De mégis, milyen férfira vágysz, milyet szeretnél? Van elképzelésed? – firtatom.

– Tulajdonképpen van. Legyen magas, deltás, tudod, olyan macsós, de hozzon virágot az első randira, és minimum egy menő helyre vigyen. Az ilyenekkel olyan jó megjelenni…

− És a belső tulajdonságok? Mi a fontos neked? – próbálok más vizekre evezni.

– Ugyan már, mit számít, milyen, ha van kocsija, meg lakása, meg egy jól menő munkája. Ezért bármit kibírok…

No, nálam itt szakadt el a cérna. Lapozzunk. Harmincas, az életcélja az, hogy jól szituált pasihoz menjen férjhez, és nem számít akárhány éves.

Másik alkalommal magam korabeli hölggyel találkoztam. Tudtam róla, hogy hosszabb ideje van egyedül. Egy válás, egy nagyon csúnya szakítás, és néhány sikertelen próbálkozás van mögötte.

– Te tudod, kit keresel? – szegeztem neki a kérdést.

– Valójában nem. Csak tapogatódzom, inkább azt tudom, hogy mit nem szeretnék. Azt keresem, aki egy szinten van velem. Legyen munkája, legyen lakhelye. Ha nincs kocsija, az nem érdekel. Tudjunk nagyokat beszélgetni, élvezzem a társaságát, szeresse azokat a dolgokat, amiket én is szeretek. Fogadjon el olyannak, amilyen vagyok. Itt-ott van rajtam egy kis plusz, de cserébe én sem várom el, hogy Adonisz legyen. Nekem fontos, hogy legyen egy kicsit romantikus. Nem kell velem szappanoperákat néznie, de tőlem se várja el, hogy fanatikus futballrajongó legyek.

– Úgy látszik, mégis tudod, milyen férfit is keresel. Mi alapján döntesz?

– Előbb megnézem az adatlapot. Ott azért vannak információk, ami alapján szelektálok. A házas-külön él kategória például kizárva, a „más” státuszú szintén, és bevallom, egy kicsit furcsán nézek az adatlapra, amikor egy ötvenes férfinál az szerepel, hogy nőtlen. Nekem ebből az jön le, hogy nem megbízható, nincsenek tapasztalatai gyerekkel, családdal, önző és öntörvényű. Lehet, hogy nem így van, de inkább nem kísérleteznék.

– Mit gondolsz a bemutatkozó szövegekről? – kérdezem. Kíváncsi vagyok, más mit gondol erről. Nem volt nagy meglepetés, hogy erről bizony egyformán gondolkodunk.

– A túl rövid, és általános sem jó, mert nincs, ami felkeltse az érdeklődésedet. Bár azt gondolom, hogy mi, nők is elsősorban a kinézet alapján ítélünk meg valakit először. Aztán azt sem szeretem, ha oldalakon át folyik a szöveg, az meg a másik véglet, tele elvárásokkal, kitételekkel és feltételekkel. Ha pedig nem csupán a bemutatkozó szöveg regény méretű, hanem a hölgyekkel szembeni elvárás is, akkor egyenesen menekülök. Ilyenkor az jut eszembe, hogy nem csoda, ha éveken át ott van valaki az oldalon és nem áll vele szóba senki. A másik jelentős visszatartó erő, ha azt látom, hogy az illetőnek 10+ olvasatlan levele van. Akkor minek is álljak be a sorba 10ⁿ-nek? A frappáns, velős, ötletes sorokra felkapom a fejem. Ezzel szemben a pökhendin, nagyképűn megírt bemutatkozókra kinyílik a bicska a zsebemben, és nem mindig állom meg szó nélkül. Különösen akkor, ha a kép, amit látok még csak véletlenül sincs összhangban azzal, akit keres az úriember.

– Gondolom, erre aztán kapsz jó csípős hangú leveleket, reagálásokat…

− Volt már rá példa, de az is előfordult, hogy aztán hetekig beszélgettünk az úriemberrel, és azért nem lett belőle semmi, mert 400 km volt közöttünk.

– Milyennek látod a férfiakat egy ilyen társkeresőn?

– Gyávának, tutyimutyinak – jött a rövid válasz. Nem lepődtem meg cseppet sem. – Tudod, azzal, aki évek óta ott van, nincs mit kezdeni. Neki csak időtöltés, passzió az ismerkedés. egy nő ott nem más, mint egy virtuális társ, aki olykor jó, hogy van, mert nincs egyedül. Jól eldumálgatnak a neten, de ezen túl semmiféle kötelezettsége nincs. Jó sokáig lehet ezt csinálni, bele is lehet fásulni, s ott ragadni azon a ponton. Nappal dolgozik, este rohan haza „csajozni”… Azt tapasztalom, hogy nagyon sok férfi van így. A párkapcsolat ezzel ki is van pipálva. A másik véglet, amelyik megszállottan keresi a lelki társát. Erre azt szoktam mondani, hogy az a mi szlogenünk, mi, nők vagyunk ennyire lelkisek. Egy pasi a párját keresse, aki kiegészíti, aki hozzátesz, aki inspirálja, aki hátországként mögötte van…

Hosszan hallgathatnám, s regényt lehetne belőle írni. Azt gondolom, igaza van…

Egy párbeszéd a mindennapokból:

− Mit szeretnél a jeles napra? Tudom, hogy házat, de az most nincs.

– Mit is szeretnék? Egy jóképű ötvenest, akinek még vannak céljai, vannak álmai, udvarias, kedves, lehet vele beszélgetni és nincs elszállva magától. Érdekes és értelmes férfit, aki szeret, és akit szerethetek…

− Húúúú, akkor inkább mégiscsak a ház J

Ez van.