A király jut eszembe róla, amit gazdagon díszített palástjában lassan lépdel a trónusa felé. Aztán a királylány, aki gyöngyökkel kirakott, ékkövekkel díszített palástban méltóságteljesen halad a trónhoz, hogy elfoglalja helyét. Hol vannak már? Csak a filmeken…
Az a palást, ami most jön velem szemben egészen más. Nincs színe, nincsenek ékes díszei, sem csillámok, sem kövek, sem gyöngyök, és hófehér prém sincs rajta. Másféle. Posztó, durva posztó, vastag és sötét. Mindent beborít, s nincs menekvés alóla.
A közöny szürke palástja ez. Az emberi közönyé, a megalkuvásé, a céltalanságé. Ezt látom. Hiába csodásak az ősz színei… A varázslatos világot csak kevesen veszik észre, a többieket betakarja ez a szürke palást. Tudom, néha ez eget is elfedi, nem látszik a Nap, nem csillognak az ősz színei és fényei. Ez csupán egy természeti jelenség, ami éppen úgy van rendben, ahogyan van. A baj az, hogy ebben elvész az ember is.
Pedig a szürkeséget nem az ősz, nem a tél hozza. Mi, emberek vagyunk, akik szürkévé tettük saját napjainkat. A pénz, a jobb élet hajszolása, az érdektelenség, a túlélés, a megalkuvás okozza a szürkeséget, nem kint, hanem bent a lelkekben.
Egyszer próbáld ki! Emeld fel a palást sarkát, csak kukkants be alá, s szíved-lelked megtelik színnel, energiával. Hidd el, nem nehéz! Hogy nem megy? Nem bírod? Nem akarsz már semmit? Jó neked a szürke szín, meg különben is szereted a szürke különböző árnyalatait!
Nem hiszem! Csak nem akarsz lépni, mert így kényelmes. Megalkudtál. A célok messze kerültek, néha-néha csak álmodban jönnek elő, vagy amikor hagyod, hogy a képzeleted elragadjon egy pillanatra!
Álmodozni, elképzelni egy másik irányt, utat, célt – jó dolog. Csak tudod, ez nem elég. Oda kell menni a palásthoz, meg kell ragadni a szélét és fel kell emelni… Tenni kell valamit!
Nehéz? Igen, tudom, álmodozni sokkal könnyebb. Ha meg nem megy valami, akkor másokat hibáztatni is sokkal könnyebb, mint felemelni a szürke palást szélét. Mert ezt neked, magadnak kell megtenned.
A szürke palást csak egy okozat, az ok Te magad vagy. Olykor észre sem veszed, hogy a saját utadban állsz, saját magad vagy a korlát… Te borítottad magadra a szürke palástot a gondolataiddal, az elvárásaiddal, a megfelelési kényszereddel.
Lebbents fel csupán a fél sarkát! Kérlek! … Kitárulnak az ősz csodás színei, színes lesz a világod, s színesben sokkal több mindent látsz, érzékelsz, érzel, mint amit valaha is elképzeltél magadnak.
Szép világ ez, csak ne viselnék oly sokan azt a szürke palástot!
