Tót Samu (4)

2013.05.19 16:51

 

Téli napok hordaléka

 

Szebb őszt Samu elképzelni sem tudott magának. Egy aprócska jövevény forgatta fel az életüket. Mert bizony, Mimi Eszter nevű lánya nem hagyott kétséget affelől, hogy ki uralkodik a családban. Korán reggel hangos ébresztőt csapott, későn este mikor már mindenki aludt volna, neki bizony játszhatnékja támadt. Samu azon már meg sem lepődött, hogy a kisasszony felcserélte a nappal és az éjszakát. Fél év is eltelt mire Mimi Eszter megtalálta a helyes arányokat, s végre végig aludta az éjszakákat is. Samu és Mimi kicsit megnyugodtak. A nyugalom nem sokáig tartott, mert ahogyan a csöppség elindult, résen kellett lenni, mániája lett a pakolás. Aztán ezt a korszakot is kinőtték, Mimi Eszter képes volt egész délelőtt a tévé előtt üldögélni, rajzfilmeket nézett vagy képeskönyvet lapozgatott.

– Szia, kicsim – telepedett le a szőnyegre a gyerek mellé egyik este Samu. – Mit csináltál ma, kisszívem?

– „Jáccsottam”, apa – gügyögte a kislány – „tévézstem.” Volt mese. Anyával sétáltam „azs uccsán”, aludtam is – betelepedett az apja ölébe és onnan kiabálta az anyjának, hogy „hamit” kér. Nem volt ritka náluk a szőnyegen ücsörögve elfogyasztott vacsora. Mimi ilyenkor tálcára rakta az ételt, s maga is letelepedett a szőnyegre. Samu pedig határozottan élvezte ezt a lazaságot. Aztán mindig együtt dugták ágyba az akkor éppen két és féléves csöppséget.

– Samu – Mimi lágyan érintette meg férje karját – mondanom kell valamit.

Samu kérdően nézett feleségére, egy pillanatra átvillant az agyán, hogy valami baj van, ám Mimi olyan sejtelmesen mosolygott, hogy azonnal elvetette ezt az ötletet.

– Kíváncsian várom – Samu feszült volt kissé, s ettől Mimi is ideges lett. Nehezen bökte ki, amit akart, pedig nem szörnyű dolgot akart közölni.

– Terhes vagyok – mondta végül egészen egyszerűen.

Samu először nem értette. Bambán bámult a feleségére egy pillanatig, aztán kitörő örömében felkapta Mimit és körbetáncolta vele a nappalit.

– Mikor? Mennyi idős vagy? Ugye fiú lesz? – szorította magához Mimit.

– Hát, ha megfojtasz, akkor egyik kérdésedre sem tudok válaszolni – nevetett az asszony. Samu óvatosan letette a kanapéra, de egy percre sem engedte el.

– Tizenkét hetes vagyok, április végén lesz meg a baba, legalábbis a doki szerint, és azt még nem tudom, hogy fiú lesz-e vagy lány.

– Egyébként is mindegy, csak egészséges legyen. Hogy bírod magad, nem vagy rosszul? És hogy lehet az, hogy én ezt eddig nem is vettem észre? Nem figyeltem rád eléggé? Bocsáss meg! – aggodalmaskodott a férfi.

– Semmi rosszat nem tettél, én is csak egy hete tudom, addig csak gyanítottam, hogy valami nincs rendben, de a vérzésem csak most maradt ki. Jól vagyok, egyelőre semmi hányinger vagy rosszullét nem környékezett – Mimi boldogan bújt férje karjaiba.

Samu, túl az első meglepetésen és örömön, azonnal felhívta két barátját, Lalit és Aurélt, hogy elújságolja nekik is az örömhírt.

Áprilisban, ahogy tervezték megjött a baba. Kislány lett, s a Zsófi nevet kapta. Szépen cseperedett, baj és gond nélkül, s mikor már a két lány nagyobbacska lett Mimi egészen váratlanul újra terhes lett. A nyolc éves Mimi Eszter és az öt éves Zsófi izgatottan várták a kis testvért. Végre Samu vágya is teljesült, fia született. A kisfiú anyai nagyapja után a Bence nevet, apja után pedig a Sámuelt kapta.

Az évek nyugodtan teltek. Samu dolgozott, egyre nagyobb szakmai elismerésre tett szert. Neve már fogalomnak számított a szakmájában. A gyerekek szépen nőttek, a lányok gimnáziumba, majd egyetemre jártak, Bence pedig még az elemit taposta. A nyarakat a barátaival töltötte, többnyire a labdát kergették egész nap, vagy kerékpároztak a környéken. 

Egyik nap lent jártak a tiltott zónában. A tiltott zóna a várostól nem messze, a hegyek között lévő régi kőfejtő területe volt. Hepehupás, egyenetlen, telis tele éles kövekkel és hirtelen mélyedésekkel. Samu gyakorta óvta Bencét attól a helytől. Jól bevált szokása volt, hogy ha valamitől eltiltotta a fiút, kiment vele az adott helyre és elmagyarázta neki, miért is veszélyes. Így volt az a kőfejtővel is, s ez volt az egyetlen hely, ahol Bence nem fogadott szót az apjának. A napi őrjöngést akarták itt befejezni, azzal, hogy még néhány meredeket száguldanak. Nem lett belőle semmi, mert Bence már az első gurulásnál belezuhant egy hirtelen mélyedésbe. A fiúk, mit sem törődve azzal, hogy hatalmas verést kapnak az engedetlenségért, eszeveszetten rohantak szólni Miminek, aki azonnal riasztotta Samut.

Bence eszméletlenül feküdt a mélyedés aljában. A mentősök megvizsgálták, két törést diagnosztizáltak, a bal alsó lábszára és a jobb alkarcsontja törött el. A fején komolyabb sérülést nem találtak, ennek ellenére Bence csaknem öt óra elteltével tért magához. 

– Apa, bocsáss meg, soha többet nem leszek engedetlen – szipogta a gyerek, amit kinyitotta a szemét. Fel akarta emelni a kezét, de rájött, hogy mozdítani sem tudja.

– Ez fáj, apa mi történt velem? – kérdezte a gyerek sírva.

– Beleborultál az egyik legnagyobb mélyedésbe, eltörött az egyik lábad és egyik kezed, enyhe agyrázkódást kaptál, és most itt vagy – sorolta Samu a tényeket a lehető legtárgyilagosabban, hogy a gyerek ne érezze ki hangjából azt a rettegést, amit az elmúlt órákban érzett. Most, hogy a gyerek nem beszél félre, teljesen tudatánál van, Samu is leeresztett. Míg arra várt, hogy Bence magához térjen, agya lázasan dolgozott. Aurél kétszer is hívta közben, egyrészt akarta tudni mi van a gyerekkel, másrészt Samu állapota is izgatta. Szerencsére egyiknek sem lett komolyabb baja.

Bence öt napig feküdt a kórházban. Nővérei alaposan leszidták, de sem Samu, sem Mimi nem dorgálta meg komolyabban. Mondták, lesz a fiúnak úgy is elég baja, hiszen a nyarat kénytelen lesz gipszben és otthon tölteni. Lassan eltelt a nyár. Samu, amikor csak tehette, a fiával töltötte a napot. Beszélgettek, sakkoztak, videóztak, sétáltak, bár Bence keveset bírt a mankóval menni. Meg kell hagyni arany élete volt két hónapig, hiszen a szülei mellett a nővérei is állandóan kényeztették. A gipszek levétele után pedig minden visszatért a régi kerékvágásba. Bence elvégezte a középiskolát, műszaki pályát választott, építésznek tanult.

 

Odakint hideg északi szél fújt. Kavarta, fújta a havat. Hófehér függönyként telepedett a tájra. Samu a hatalmas üveg ablak előtt üldögélt, bámult ki a semmibe, hiszen a hótól a ház távolabbi sarkát sem lehetett látni. Karácsony van, s ő egyedül üldögél a hatalmas nappaliban a kandalló közelében. Fenyőillat lengi körül, bontatlan, jelképes ajándékok a fa alatt és a nagy üresség körülötte. Ötven év telt el azóta, hogy magához tért a kórházban, s elméje megtáltosodott. Csaknem nyolcvan évesen egyre gyakrabban jutottak eszébe az elmúlt évek. Szinte percről perce újra élte élete legboldogabb perceit, s mikor a szomorú emlékek jutottak eszébe, csöndesen sírt egy kicsit. Csak ő volt már egyedül. Pszichológus barátját, aki féltve őrizte az elmúlt öt évtizedben minden lépését, két éve temették el. Akkor, a hideg téli temetésen elveszítette énjének egyik felét. Lalit, akit a parkban ismert meg, ott ahol Mimit is, s együtt töltötték életük nagyobbik felét, mint munkatársak és barátok, tavasszal ragadta el a halál. Hosszú, súlyos betegség vetett véget életének. Mimi három hónapja hagyta magára, pedig mennyire szüksége lett volna még az asszonyra. Mimi elvitte életének másik felét. Mindig úgy tervezte, hogy ő megy el előbb, talán az asszony jobban bírta volna a magányt. Mindig is erősebb volt. Ő nem bírja. Nem beteg, csak már fáradt. Még dolgozik naponta néhány órát, ezzel üti el az időt. Addig legalább nincs ideje magányán gondolkodni. Egyedül van. Nagyobbik lánya Mimi Eszter New Yorkban él, sokszor telefonál, de ritkán jön. Pedig az unokák talán enyhíthetnének magányán. Zsófit Tokióba szólította a munkája. Neki is van két gyereke, de őket még ritkábban látja. Bence, szegény Bence, egy eldugott kis hegyi faluban tengeti szerencsétlen életét. A fiúnál mindig elidőznek gondolatai. Sokszor eszébe jut, hogy megtett-e mindent a fiúért. Diploma előtt állt, amikor észrevették rajta, hogy valami nem stimmel vele. Elfelejtette a dolgokat, aztán egyszerre csak családtagjait sem ismerte meg, beült a kocsijába, de már elindulni nem tudott vele. Iszonyatosan gyorsan butult. Aurél vizsgálta, figyelte, számtalan orvos, természetgyógyász és agyász látta. Vitték külföldi specialistákhoz, de a baj okát nem találták, csakúgy, ahogyan annak idején Samunál sem az okosság okát. Évekig otthon tartották a fiút, ám ahogyan az idő telt, ők öregebbek lettek, s már nem tudtak figyelni Bencére. Kénytelenek voltak intézetbe adni, ahol szakemberek vigyáztak rá. Bence egyetlen dolgot nem felejtett el, rajzolni. S zavarodott elméjéből olykor horrorisztikus, máskor mitikus gondolatok pattantak ki, amelyeket a legapróbb részletekig visszaadott rajzaiban. Samu gyakran lapozgatta a mappát, amelyben a fiú rajzai voltak. Próbálta megfejteni a rejtélyt, próbálta megérteni a fiában zajló folyamatokat. Nem ment. Hétről hétre meglátgatta a fiút. Attól, hogy látta, megnyugodott, bár sosem tudott vele beszélni, a fiú meg sem ismerte. Elhozta a rajzokat, ezek jelentették a fiát. Tegnap is volt nála, ma a hóvihar nem engedte. Holnap megy, bármi legyen is. „Legalább együtt töltjük a karácsonyt... Új ceruzákat vettem, elviszem…” – érezte, ahogyan elnehezül a feje: „Alszom egy keveset, aztán megyek a fiamhoz….” – a feje hátrabillent, a szíve megállt. Elfáradt.

A hó pedig pustolt tovább, vihart kavart, s hófehér lepellel borította a szomorú házat.