Tót Samu története (1)

2013.05.19 16:45

 

Fényesen ragyogtak a csillagok a tiszta égen. Tót Samu fázósan összehúzta magán a kabátot, nagyot sóhajtva felnézett a csillagokra: „Legalább néhány felhőcske lenne az égen, akkor nem lenne ennyire hideg, akár néhány pihe havacska is hullhatna, enyhülhetne a tél fagya.” Ám mivel nem történt semmi, még szorosabban a fülére húzta kabátja gallérját, s folytatta útját a hideg éjszakában. Lába alatt itt-ott még csikorgott a hideg hó, máshol jégbordák nehezítették haladását. Már hetek óta ilyen hideg volt, hiszen december eleje óta folyamatosan havazott, fújt, pustolt. Néhány napig még közlekedni is alig lehetett, jobbára csak gyalogosan tudott eljutni a nép a munkahelyére is. Tót Samut ez a tény nem zavarta különösen, hiszen neki autója sem volt, sok más egyéb mellett. Nem volt lakása sem, sőt családja sem. Anyja gyermekmenhelyre adta még rugdalódzós korában, apját nem is ismerte, testvéreit sem látta soha, pedig valahol a lelke mélyén bizton érezte, hogy nincs egyedül a nagyvilágban, valahol vannak szerettei neki is, akárcsak a többi embernek.

Gyakran elgondolkodott az élet nagy és még nagyobb dolgain, főleg így éjfél felé, mikor hazafelé ballagott a kifőzdéből, ahol mosogatóként besegített. Mindig ilyenkor végzett. Más munkát nem is nagyon vállalhatott, hiszen nem értett semmihez, iskolába nem járt, az elemit is épp csak befejezte. Ennyi tellett a menhely kasszájából. Tót Samu mégis elégedett volt az életével, csak az zavarta, hogy nem érti a világ dolgait. Igyekezett minden hírre odafigyelni, s leszűrni a tanulságokat. Ez persze nem mindig ment, sőt, mondhatni soha. Már akkor is boldog volt, ha megértette, miről beszélnek a kifőzdében.

Ezen az éjszakán azonban nem a világ dolgai foglalkoztatták. Egészen más járt a fejében. Egy lány. Nem voltak lányok az életében eddig, nem tartotta fontosnak őket, de az a lány, aki ma este beugrott egy hamburgerért… Abban a lányban volt valami, ami elragadta Tót Samu képzeletét. Míg a lány az üzletben volt Samu egyfolytában kint őgyelgett a pultnál, pedig nem volt ott semmi dolga. Néhányszor már látta, de a lány soha nem nézett rá, egészen ma estig. Ma viszont – legalábbis Samu így érezte – egészen hosszan bámulta. Ez pedig elég indok volt Samunak arra, hogy a pultnál tébláboljon. Most a jéghideg éjszakában bandukolva újra átélte a találkozás minden percét. Maga előtt látta a lány hullámos szőke haját, szépen ívelő szemöldökét, fitos orrát, csókos száját – ennél szebb jelzők nem jutottak Samu eszébe, nem bánta. Nem tudta mi ez az érzés, de nagyon jól érezte magát tőle. Álmatagon ballagott a farkasordító hidegben, barna haja kissé deresedett is már, keze fázott, lába ujjai elzsibbadtak. A szíve tájékán viszont melegséget érzett. Nem tudta szavakba önteni, csak azt érezte, hogy ez neki jó.

„Én, Tót Samu, az a magas, vézna, szánalmas alak a konyha mélyéről, aki semmire sem vitte az életben, akinek semmije sincs, ami igazán az övé. Én, Tót Samu, nem lehetek szerelmes!” – gondolta keserűen. Már jó ideje morfondírozott azon, vajon ezt hívják-e szerelemnek. Biztosan nem, ahhoz két ember kell – így látta a tévében – ő pedig teljesen egyedül van. Csak az álmai vannak vele. Mielőtt azonban tovább szárnyalhattak volna gondolatai a szerelem körül, Samu megcsúszott az egyik kapu előtt, ahol a gazda nem takarította el a havat, lába a levegőbe emelkedett, s háttal nagyot esett a betonra fagyott jégdarabokra. Alaposan beütötte a fejét. Talán a sors szánta meg, talán nem, de a gazda a nagy dübbenésre kinézett az ablakon. Meglátta a fekvő alakot, gyorsan kabátot öltött, s kirohant az utcára. Tót Samunak ez lett a szerencséje. Kórházba vitték, ahol megállapították, hogy súlyos fejsérülést szenvedett. Néhány öltéssel összevarrták a fejsebét, de napokig megfigyelés alatt tartották. Hat nappal a szerencsétlen esés után Tót Samu magához tért a kórházi ágyon, de már nem tudta ki az a Tót Samu, mi történt vele, hol van és minek tartják ott, s arra sem emlékezett, hogy azon a bizonyos téli éjszakán meglegyintette a szerelem tüze.